A felhőkarcolókat az egyre erősödő pszichológiai és gazdasági szükségletek hívták életre, és megvalósításukat az építészet robbanásszerű fejlődése tette lehetővé a XIX. sz. második felében. A felhőkarcoló ettől fogva egy csapásra a modern nagyváros szimbólumává vált. A kötet e pompás acél- és üvegóriások történetét, technológiájának és stílusának evolúcióját követi nyomon New Yorktól Sanghajig. A fejlődés ma sem állt meg. A lenyűgöző illusztrációkkal kísért kötet szövegét a legkiemelkedőbb szakértők írták. Céljuk az volt, hogy megpróbálják közelebb hozni az olvasóhoz a felhőkarcolók világát, s hogy betekintést nyújtsanak a harmadik évezred káprázatos technikai megoldásaiba. Antonino Terranova1942-ben született, és jelenleg a római La Sapienza egyetem építészmérnöki karának professzora, az építészeti és városfejlesztési tanszék vezetője, a Rassegna diarchitettura építészeti magazin szerkesztője. Rendszeresen publikál különféle külföldi szaklapokban, és számos könyve is megjelent már, köztük a The Essentials oF Architectural Composition, Cities, and Plans: From City Centers to Metropolitan Landscapes and Metropolitan Monsters. A történelmi városközpontok megőrzésére alakult nemzeti bizottság, valamint a római építészeti tanácsadó testület tagja. Antonino Terranova nevéhez Fűződik továbbá Rómában az egykori városPallal körülvett híres park tervezése is.

A híd összeköt embereket, korokat, tájakat, kultúrákat (település neveink). Tájformáló, kultúra közvetítő, információáramlást teremtő (szállítás, kereskedelem, utazás), ezért nem egyszerűen egy műszaki alkotás „műtárgya”. A hidak az adott kor technikai tudásáról, anyagismeretéről, az alkotó ember fantáziájáról, szépség iránti igényéről mesélnek, akár fából, vasból, acélból, téglából, vagy kőből készültek. A hidak hétköznapi életünk részei, észre sem vesszük, csak használjuk őket. A híd belesimul a tájba, vagy ha ki is emelkedik belőle, akkor is a tájat hangsúlyozza. A hidak nemcsak hasznosak, hanem szépek is, különösen, amikor a funkcionalitás és a kor csúcstechnológiai ismerete, tudása ötvöződik benne.

A Távol-Kelet világvárosát, Sanghajt gazdagító Hudec László (Besztercebánya, 1893 – Berkeley, Californai, 1958) a huszadik századi építészet történetének legjelentősebb magyar alkotói közé tartozik. Kína és Japán építészeti alapjai megteremtésének, arculata modernizálódásának, a hagyomány és az európai hatások ötvözésének két kelet-európai hőse a nagy nemzetközi elismertségnek örvendő cseh Antonín Raymond és Hudec László. Luca Poncellini torinói építészhallgatóként végzett, sokéves kutatást követően készült el Hudec-monográfiájával. A magyarországi sajtó és szakmai közvélemény érzékenyen reagált a magyar névre dicsőséget hozó, újonnan felfedezett hazánkfia teljesítményére. Hudec Besztercebányán született, származására nézve anyai ágon magyar, apai ágon szlovák felmenőkkel; ő maga a Felvidéket tekintette igazi pátriájának, s bár a történelem szülőhazáját több részre szakította, mindvégig megőrizte kettős kötődését. Mégis természetesnek tekintette, hogy automatikusan megkapott cseh-szlovák állampolgárságát magyarra cserélje, sőt, hogy éveken át magyar konzulként szolgálja Sanghajban honfitársai érdekeit (a legsúlyosabb, háborús években bizonyítva bátorságát és megalkuvás nélküli helytállását). Poncellini munkáját Csejdy Júlia egészítette ki családi dokumentumokkal, levélrészletekkel, pontosította a családi emlékezet megőrizte adalékokkal. A kötet legizgalmasabb kérdése: hogyan vált képessé Hudec arra, hogy az európaitól alapvetően eltérő idegen környezetben, teljesen magára hagyatva – amelyben az ösztönző erő az Istenbe vetett megingathatatlan hit és a helytállás, az elhivatottság belső kényszere lehetett – a nemzetközi elismertség legmagasabb fokára emelkedjen. Angol, amerikai, francia és német lapok rendszeresen közöltek beszámolókat nagyszerű teljesítményeiről, az Amerikán kívüli világ első felhőkarcolójáról, a sanghaji park Hotelről, a legkorszerűbb ázsiai filmszínházról, a Grand Theatre-ről, a Kínában meghonosított expresszionista téglaépítészet alkotásairól. Hudec pályája a historizáló neostílusoktól a kínai hagyományokkal ötvözött funkcionalizmusig ível, az utóbbira például szolgáló dr. Woo házát lelkesen ismertette a tér és forma című folyóirat 1939-ben.