Mindeddig fehér foltnak minősülő területet fednek le a kötetben szereplő visszaemlékezések. Egy sokáig „nem is létezett történelem” tanulságai fogalmazódnak meg azokban az emlékirat-részletekben, visszaemlékezésekben, személyes feljegyzésekben, amelyek a Trianon utáni Erdély helyzetéről,a második világ-háborúig tartó „békekorszakról”, illetve a szocializmus évtizedeiről számolnak be— kiemelve azokat a történelmi tényezőket és trendeket, amelyek semmissé tették a magántulajdont, egy több évszázados értékrendet és életformát. A vörös terror árnyékában kiépülő új rendszer olyan tapasztalatot, hagyományrendszert és életformát pusztított el, olyan pilléreket döntött le, amelyek mindaddig a történelem támoszlopaiként szolgáltak. A történelmi családok — az erdélyi arisztokrácia (mágnások) és a székely nemesség hosszú évszázadok minden bűnéért felelősségre vonatnak, akkor is, ha egyénenként némelykor, akárcsak életkorukból adódóan, személy szerint nem követtek és nem követhettek el „népellenes” bűnöket. A negyvenes évek közepén indul el az a hajsza, amely az évtized végén, az ötvenes években teljesedik ki. El-hurcolások, kényszerlakhelyek, kitelepítések — amelyek egy egész társadalmi kategóriát érintenek. A megsemmisítés azonban mégsem járt a várt sikerrel. Az arisztokrácia a beszűkített történelmi lehetőségek ellenére is átmentődött a jelenbe. A 20. század második felében meghurcoltak vagy ezek utódai, ha nem is a régi vagyoni lehetőségekkel, de nem feledkeztek meg arról, amit elődeikközül a jelesebbek erkölcsi kategorikus imperatívusznak tartottak: közösségük társadalmi, szellemi és tudományos-művelődési életének támogatását. A meghurcolás éveiről, illetve a továbbélés és -lépés lehetőségeiről szólnak elsősorban a szerzők — az Apor-, Bánffy-, Bethlen-, Degenfeld-Schonburg-, Kornis-, Toldalagi-, Wass-család leszármazottainak — írásai, illetve azok az irodalom-, művészet- és családtörténeti adalékok, melyek az összképet még relevánsabbá teszik.