„KÉT ÉVVEL ezelőtt, ugyancsak szép, ragyogó őszi napokban, együtt sétálgattunk igen tisztelt és szeretett barátommal, dr. Simonyi Semadam Sándor volt miniszterelnökkel az abbaziai tengerparton. Kedves sétahelyünk volt a délfelé húzódó gyönyörű út, ahol a szabad tenger keskeny sávja látszik.
Ez a kis darab végtelenség mindig vonzott bennünket. Arra nyílik az út a csodálatosan kék Mare Mediterraneum felé, arra van a nagy óceánjáró gőzösök országútja s arra visz az út – Indiába!
Majdnem állandóan Indiáról beszéltünk; előkerültek lelkünk legmélyéről az eltemetett vágyak és álmok s önkénytelenül támadt bennünk az elhatározás: miért ne kísérelnők meg azt, ami mindkettőnk soha el nem múló titkos vágya volt.
Magános ember csak a nehézségeket látja. Ha ketten egyetértenek, oszlanak a nehézségek, könnyebbé válnak a lehetőségek s abbaziai üdülésünk végén azzal az elhatározással tértünk haza: el fogunk menni Indiába!
A Gondviselés határtalanul jó volt hozzánk. Megengedte, hogy vágyaink valóra váljanak s nemcsak eljutottunk, de vissza is jöttünk – megfogyva és kifáradva bár – de épségben és egészségben.
Pedig nem kis út volt! Négy hónap alatt közel harmincötezer kilométert tettünk meg. Ötvenhárom napon át voltunk a tengeren – hallatlan szerencsével mindig derült időben és nyugodt vizeken -; harminchárom szállodában laktunk és – ami útunk legnagyobb tehertétele volt – hetvenhatszor csomagoltunk és pakkoltunk!… „