„Ha mi, rómaiak, nem tudjuk sikerre vinni küldetésünket, a világakarat központja máshová kerül – az arabok, a latinok, a bolgárok földjére, vagy talán másokéra. De a szent tűz nem alszik ki soha. A világ az egység felé halad, és egyszer majd eggyé válik. A mi intézményünk azért született, hogy megvédje ezt a szent tüzet, és gondoskodjon arról, hogy ne hagyja el Konstantinápolyt, ahogyan valaha elhagyta a bukott Rómát. A második Róma itt áll, a Propontisz partján, harmadikra pedig semmi szükség. Most már érted, miért a Tűz Őrzője az én tisztségem neve? Hogy miért gondolom, hogy a folt a homlokom közepén egy tüzes pecsét nyoma? Egykor magam döntöttem úgy, hogy ez a sorsom bélyege. Vannak átlagos emberek, és vannak olyanok, akik magukra vették a nem mindennapi végzet terhét. Elég ezt az egyet elhatározni, és aztán csak ragaszkodni a döntésünkhöz…”
Borisz Akunyin, a világszerte népszerű orosz krimiíró ezúttal közkedvelt Fandorin-sorozatához méltóan emlékezetes karakterekkel és váratlan fordulatokkal teli történelmi kalandtörténetekkel jelentkezik. A tüzes pecsét elbeszélései a Kijevi Rusz díszletei között játszódnak, az óorosz birodalom megalakulását, virágkorát és hanyatlását övező nagyhatalmi csatározások és véres udvari intrikák közepette. Bizánc legjobb titkosügynöke legújabb küldetése során a Rorik vezette vikingekkel kényszerül szembenézni; egy nyomorék asszony titokban törvénytelen gyermeket szül a kijevi vezér fiának; egy fiatal fejedelem akaratán kívül összetűzésbe kerül sztyeppei szomszédjával, Tagiz kánnal – három évszázadokon átívelő történet, három különleges sors, melyek bármikor tragikus fordulatot vehetnek az orosz történelem kiszámíthatatlan viharában.

Max Dembo nyolc évet húzott le a sitten. Túlélte. Most, szabadulása előtt, elhatározza, mindent megtesz, hogy beilleszkedjen a falakon túl élő „normális” emberek közé, és soha többé ne kelljen visszatérnie a börtönök kegyetlen és sivár világába. A társadalom azonban nem fogadja vissza, és Max – paradox módon – kénytelen ismét a bűnözők világában és a bűn mocsarában menedéket keresni. Edward Bunker önéletrajzi ihletésű, feszültséggel teli regényében hátborzongatóan hiteles képet fest Los Angeles alvilágáról, és ugyanilyen hitelességgel mesél a szabadság rettenetéről, a könnyű zsákmány okozta borzongásról és a zsigeri gyűlöletről, amely ráveszi az embert, hogy meghúzza a ravaszt a fegyveren.

Hans Castorp, ez az egyszerű, noha kellemes német fiatalember, egy gazdag hamburgi kereskedőcsalád fia, éppen befejezte tanulmányait, s a hajóépítő mérnöki oklevél birtokában, munkájának megkezdése előtt meglátogatja a svájci tüdőszanatóriumban unokabátyját, Joachim Ziemssent, aki már fél éve gyógyíttatja itt beteg tüdejét. A három hétre tervezett látogatásból azonban hét esztendő lesz, mivel már a második héten kiderül, hogy Hans Castorp is magában hordja a betegség csíráit. Az idő, e tünékeny és titokzatos elem, a regénynek Hans Castorppal úgyszólván egyenrangú főszereplője, varázslatos módon telik a „varázshegyen”, s a végén az olvasó maga sem tudná megmondani, heteket, hónapokat vagy éveket töltött-e el Hansszal és a luxusszanatórium többi ápoltjával ebben a furcsa környezetben. Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a „lenti világ” is, az első világháború előtti kor polgári társadalma, valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A „betegek” vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A humánumot piedesztálra emelő, racionális gondolkodású Settembrini és a halálba torkolló anarchiát hirdető, misztikus Naphta – e két sarkított felfogást képviselő figura – igyekszik megkaparintani magának Hans Castorp lelkét. A vitáknak s ezzel Hans Castorp hét esztendeig tartó különös kalandjának is, az első világháború kitörése vet véget, forgatagával elsodorva hősünket, s vele a tegnap polgári világát. A varázshegy (1924), amelynek megírásához Thomas Mann-nak egy háromhetes szanatóriumi látogatás adta az indítékot, a huszadik századi regényirodalom egyik legeredetibb, gondolatokban leggazdagabb műve, a kor polgári eszmevilágának enciklopédikus összefoglalása.