BÖLÖNI GYÖRGYÉKNEK Érmindszent, 1914. máj. 25. Drága Gyurkám és Itókám, megérkeztem, remélem két-három hét múlva nem leszek ilyen kutyául. Küldjétek el már végre azokat a rólam s nekem szóló újságokat. És írd meg, fiam, mit küldjek pünkösdre? Hogyan érkeztél vissza? Itóka, te vagy az okosabbik és pontosabbik, írjatok. Édesanyám csókol benneteket. Szándéka valamit, amit csak sok baja miatt halogatott, üldeni nektek. Csókol, Adytok

Ady Endre születésének százhuszonötödik évfordulójára váratlanul előkerült a költő hét levele, melyeket Bisztriczky Józsefnéhez, azaz Adához, Városmajor Szanatórium-beli szerelméhez írt 1912 folyamán. A levelek létéről és hozzávetőleges tartalmáról már 1933-ban tudomást szerezhetett a szűkebb szakmai és a szélesebb olvasóközönség, ugyanis Mittay László tanár, egy Adával készített interjúba ágyazva, néhány mondatot közölt belőlük. A levelek híján az irodalomtörténészek csupán ezekre az idézett mondatokra, a kortársak memoárjaira és persze az Adához írott versekre hagyatkozhattak eddig, ha a Lédával való szakítás zárómozzanatait és az áhított új társ keresésének epizódjait próbálták feltárni. Habár a levelek olvasása során nem jutunk eddigi ismereteinket lényegesen megváltoztató adatokhoz, végül mégis úgy érezzük, többet tudtunk meg erről a bonyolult érzelmi kapcsolatról. Ady heves ostromára az asszony egyszerre volt nyitott és maradt visszafogott, amivel valószínűleg tovább gerjesztette a költő vágyait. Ada természetének ezen vonásai később sem változhattak. Akik idősebb korában ismerték, emberileg szintén vonzónak, kulturáltnak, jó társalgónak és mégis zárkózottnak, megfejthetetlennek látták. Kovalovszky Miklós Ady-kutatásai során szintén arra a megállapításra jutott, hogy Ada nem kérkedett a történettel, még csak nem is emlegette, hogy ismerte Adyt – családjában, ismeretségi körében ez nem volt beszédtéma. Ma is ilyennek ábrázolja őt unokája, Bisztriczky Tibor, akinek a könyvben szereplő családi fotókat köszönhetjük és Krajtsovits Margit, az 1950-es évekbeli fiatal lakótárs, akinek Ada 1953-ban a leveleket ajándékba adta. Ebben a könyvecskében közreadjuk Ady és Ada kapcsolatának valamennyi, általunk fellelhető dokumentumát: a már ismert verseket, melyek közül egy kéziratban is fennmaradt, az Ada-leveleket, melyeknek hasonmása most jelenik meg először, Ady leveleit, melyeknek ez az első teljes közlése, a gyűjteményünkbe került három darab fakszimiléjével együtt. Hegyi Katalin tanulmányában és a levelek jegyzeteiben összefoglalja, illetve filológiailag újraértékeli e fellángolás történetét. A kötetet Székely Aladár néhány ismert, Adyt ábrázoló felvétele, valamint Máté Olga és az aradi Kossak József eddig publikálatlan, Adát ábrázoló fotója illusztrálja. Köszönetet mondunk Krajtsovit Margitnak, hogy lehetővé tette a birtokában maradt levelek szöveghű közlését, Bisztriczky Tibornak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta Ada több fényképét, és hozzájárult publikálásukhoz, az Országos Széchényi Könyvtárnak, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak és az Országos Orvostörténeti Könyvtárnak, hogy engedélyezték a gyűjteményükben lévő dokumentumok fakszimiléjének megjelentetését.

„Új időknek új dala vajon-e munka, melyet kezében tart a kedves Olvasó? Igen is, meg nem is. Ady Endre és az Ady-kultusz tárgyilagos, de mégsem szenvtelen értékelése terén mégis páratlanul úttörő e szerény kötet a Szatírarcú megszépülésének centenáriumán. Ady tragédiája és a magyar nemzet tragédiája kölcsönösen tükröződtek egymásban, és mindkettő legmélyebb gyökere önmagában volt. Ady halott szívét – kérésének megfelelően – ahhoz kell elküldeni, hogy mérlegre tegye, akihez a legrosszabb volt. A legrosszabb pedig ahhoz volt, akit Jézus Szentséges Szívének ünnepén keresztre feszítettek: Magyarországhoz. A mérlegre tekintve pedig mérleget von az Ős-Kaján megmérgezett vértől elhalt szívéről. A mérleg pedig nem feltétlenül pozitív. Leszámol a szerző azzal a hamis, Ady által is sugallt képpel, hogy a „zseninek” – úgymond – minden szabad. A „l’art pour l’art” hamis dogmája darabokra zúzatik, miszerint a művészi forma a tartalomtól elválasztva értékelhető, értékelendő és mintaadó lehet. Az igaz és a jó tengelyétől elszakított gyümölcs elrothad, bármennyire is „szemre szép és tekintetre gyönyörű”, evése mégis halálos. Bousset püspök örökérvényű maximája a Hortobágy poétájának új dalaira is igaz: „Pulchra, nova, sed falsa!” Igen. Nem minden hamis ma, csak az, amit mondott az önkoronázott „zseni” a „zsenialitás” rombolási jogáról, s amit a „zsenialitás” spongyáját markolók sem moshatnak le, s írhatnak át, mintha Ady a „miénk lenne”, kit „át nem engedhetünk azoknak”, akikhez tartozónak mindhalálig vallotta magát a rombolás táltosa. Ifj. Tompó László művének igazságkereső sorai lehetővé teszik, hogy a kritikátlan, vagy csupán kvázi-kritikus Ady-rajongástól megszabadulva kigyógyuljunk az önsorsrontó, „nekünk Mohács kell” vérmérgezéséből, mely a trianoni Mohácshoz vezetett. Igen. Ki kell mondani: irodalmunk mohácsi tragédiája Ady költői-írói hagyatéka. Azonban legyen ezen irodalomtörténeti összegzés Kisfaludy Károly szellemében csupán a múlt elrettentő példája, viruljon a méla-vágytól kínzott Nagyszemű Legény vérmérgezéstől halt gyásztér-szíve az örök békességben, s valljuk a magyar költészet feltámadásába vetett hittel: „El! ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre! // Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, // Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, // S égve honért bizton nézzen előre szemünk, // És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, // Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”
(Szász Péter)Ady tévedései és igazságai