Előszó
Kolozsvárt a Farkas-utca a város közlekedési fővonalától félre esik. Olyan, mint egy karcsú, téglány-alakú tér. Egészen körül van zárva öreg, csodálatos épületekkel. Az egész olyanforma, mintha nem is utca volna, hanem egy nagy szabadtéri templom. Kocsi nem robog át rajta, autók nem tülkölnek; rendes körülmények között nagy, komoly csendesség hallgat benne.
Ez a tér köröskörül van építve Isten dicsőségére szolgáló épületekkel. Egyik bütüjét a katholikus Báthori kollégium zárja be, a másikat a csodálatos református templom egyszerű és óriás gótikájával. Kétfelől sorakozik a római katholikus gimnázium, a református gimnázium, a Ferenc József Tudományegyetem, polgári leányiskola; közben papok, tanárok öreg, bolthajtásos lakóházai.
Ennek egyik szögletében emelkedett a legrégibb magyar kőszínház. Erdély urai és asszonyai építtették s majdnem száz esztendeig lakozott benne az erdélyi magyar múzsa.

A kabaré » hosszú ideig tengődött – szegény rokon módjára – a művészetek világának perifériáján. De inkább csak a mindenható kritikusok véleménye szerint; a valóság képe azért mást mutat, bár sokak – művészek és laikusok – szemében egyaránt valamiféle lekicsinylő, sőt megbélyegző hangzása volt nevének. Társaságban, színházban, sőt a sajtóban is mindmáig találkozunk ilyen nem éppen hízelgő kifejezéssel: nem vagy a kabaréban, kész kabaré.«
A szerző, aki maga is ott volt a szlovák hivatásos kabaré születésénél és elindulásánál – nemcsak mint közeli megfigyelő, hanem mint aktív »tettestárs«, s aki kiválóan ismeri az egész európai kabaré történetét, ebben a könyvben rehabilitálni kívánja a kis formák nagy művészetét. Mert ez a könnyű műfaj nemcsak szórakoztat, hanem nevel, agitál, bírál, s bizonyos történelmi időszakokban harcos politikai szerepet is vállal, olykor nagy kockázattal. E sokrétű könyv tehát nemcsak érdekes és szórakoztató olvasmány, hanem színháztörténeti ismereteket is ad.

A színház, a film képi világa mély és szoros kapcsolatban van egy-egy korszak kultúrájával, művészetével, szellemi életével.
A színháztörténeti áttekintésként is forgatható könyv az elmúlt tíz év látványtervezői tevékenységét mutatja be nyolcvanegy művész közel négyszáz munkáján keresztül. Több mint ezer illusztráció – rajz, terv, makett- és előadásfotó – nyújt bepillantást a tervezőmunka ritkán látott világába.
The pictorial world of theatre and film reflects a deep and close relation to the culture, art and intellectual life of a particular period. Giving an overview of theatre history this attractive volume presents the set-designing activity of the past ten years through approximately four hundred works of eighty-one artists. More than one thousand illustrations-drawings, plans, models and photographs of performances -offer an insight into the rarely seen world of the designer’s work.

A Színházi élet c. képes hetilapból (1937.) kiemelve, 185-208 o.
Borítón Műkedvelő színdarabok Kókainál pecséttel.

Mindent színészek csináltak – tanította szépemlékű dramaturgiatanárom, Gyárfás Miklós, író, drámaíró, a szakirodalom legérzékletesebb színészportréinak írója, tizenévesen Miskolcon Sebestyén Mihály igazgató színházi titkára, édesanyja foglalkozását követte bonviván szerepkörön; ő szakított közszemléletünknek magyar betegségével, miszerint a színház a bemutatott drámák irodalmi rangjával mérhető.
Mindent színészek csináltak. Színészetünk nomád korszakában a lábukat lejárták mindkét hazában. Házhoz vitték a művészetet. Útonállóktól rettegve, veszélyes közbiztonság idején, sárban szekereztek faluról városra, csárdáról csizmadiaszínbe, szállították a soknyelvű ország lakosságához az érzéki színházat. Kiföstött arccal szavaltak a nyilvánosság előtt, egyszersmind irodalmi lektorai voltak társulatuknak: darabokat olvastak, átdolgoztak, s a színészek legtöbbje – az édes sanszonett Déryné is – fordított, játszásra alkalmas szövegeket termelt, kikísérletezte mellékfoglalkozásban a magyar nyelvű színpadi párbeszédet.
Mindent színészek csináltak. A német nyelvű drámairodalom egyeduralmát Latabár Endre igyekezett megtörni. Dagályos német lovagdrámák helyére francia operetteket ültetett át, az égre kancsalító és felhőknek szavaló játékok helyére odalopta Offenbach pimasz csintalanságát.
Mindent színészek csináltak – Paulay Ede egyetemi irodalmárokkal perelt, amikor kalandorian színre dolgozta a Csongor és Tündét, valamint Madách könyvdrámának vélt Tragédiáját. A 20. század első éveiben ifjú esztétikusok megalapították a Thália Társaságot, meghonosítandó a naturalista drámát és színjátszást.