Leírás
A Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.
A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.
„Boris, aki kortársai többségéhez hasonlóan igyekezett nem tudomást venni a tragikus valóságról, e struccpolitika kiegészítéseként a passzív ellenállás egy igencsak kellemes formáját választotta: csatlakozott a Franciaország (és különösen a francia ifjúság) erkölcsi megújulásának szükségességét hirdető Vichy-kormány bornírt prédikációra fittyet hányó, feltűnő, hóbortos ruhadarabokat viselő, a jazzt és főleg a szvinget szinte vallásos áhítattal imádó zazou-khoz (jampecok). Nem túlzás kijelenteni, hogy a németek által megszállt Franciaországban, ahol a túlbuzgó kollaboránsok még a germán félisteneknél is szigorúbban ítélték meg és el a jazzt, ezt az „erkölcstelen és értéktelen”, ráadásul „zsidó-néger-amerikai” zenét, a New Orleans-i stílus vagy a szving iránti rajongás – és főleg e zenei műfaj művelése – az ellenállás egy formája volt.” Takács M. József
Értékelések
Még nincsenek értékelések.