Leírás
Kondor Béla költészete zseniális életművének egyenrangú része. Verseiben nem a festő vízióját fordítja a szavak nyelvére; a színek és formák fontos szerephez jutnak lírájában, de a képekkel takarékosan bánik. A költő nem ismétli a festőt. Azt mondja el versben, amit képben nem lehet, aminek festői világában nem juthat hely. Látomását a világról a festő az ikonok objektivitásával fogalmazza meg. Képei szigorú közegében nincs helye semmilyen esetleges motívumnak, még a személyes panasznak sem. Az ember szorongása, küzdelme a szeretetért, tudása jóról és rosszról a festészetben világképpé nő, de mint személyes szenvedés fel is oldódik az ábrázolás monumentalitásában. A versek a „privát” szomorúságából szakadnak ki, szinte formátlanul, tartózkodó fájdalmukkal mégis fölötte a köznapoknak. Halk döccenéseik kikopogják, amit a képeken elfojt a fekete robbanása, elnémít az arany csendje: a művész szívhangjait.
Ezek a versek mind a közeli halál tudatában születtek. De a fenyegető halál nem teszi közömbössé a művészt az élet dolgaival szemben. A szomorúság, amely mágneses erőtérként veszi körül Kondor líráját – már végeredmény. Előtte az elmúlásnak sorra kellett meghódítania a létezés valamennyi területét; gyűjteményében így egy Ady-kötet ciklusai bujkálnak: a szerelem versei, az érzékek versei, a magyarság, a halál, a művészet versei. A versek sora pedig lírai naplóvá formálódik – egy nagy művész intim világának, a diadalmas mű mögött megbúvó ember szenvedéseinek krónikájává.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.