Leírás
„A legragyogóbb római történetíró” – ahogy a nagy tanítvány, Tacitus nevezte – viharos közpálya és magánélet után jutott el oda, hogy szinte világtörténelmi távlatból szemlélődve gondolkozzék a római köztársaság bukásának és egyeduralom felé haladásának okain és tanulságain. Ez a szemlélődés a Julius Caesar meggyilkolását követő néhány évben kapott irodalmi formát két teljesen fennmaradt főművében, a Catilina-összeesküvés és a Jugurtha-háború történetében, valamint a befejezetlenül maradt, csak részleteiben ismert Korunk történetében. A két kis munka, amely Sallustius helyét a világirodalomban kijelölte, csak a legáltalánosabb értelemben sorolható a történetírás műfajába. Szerzőjük szándékai között a megtörtént dolgok emlékezetének megörökítése távolról sem volt a leglényegesebb. A római történelemnek néhány évtizeddel korábbi és viszonylag jelentéktelen két mozzanatát azért választotta tárgyául, hogy így zavartalanabbul beszélhessen a maga koráról, sokkal inkább az író, mint a kutató történész szemével nézve emberi jellemeket, sorsokat, indulatokat. Munkái bevallottan szenvedélyes erkölcsi állásfoglalások a maga korának alapkérdéseiben, de az író olyan mélységeit ismerte az emberi cselekvések társadalmi és lélektani indítékainak, hogy távol a lehangoló irányzatosságtól, az erkölcsi züllés parttalanságát példázó Catilina a mű végén hőssé magasztosul, a hősnek szánt Marius pedig szerencse pártolta learatójává ellenfele dicsőségének. Így történhetett, hogy Sallustius történeti koncepciói ma tudománytörténeti kuriózumok, az író ragyogása azonban Tacitus óta semmit nem homályosodott.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.