Valaha, évszázadokkal ezelőtt, templomok udvarán, kolostorok termeiben láthatott csupán színjátékot az egyszerű közönség. Volt, ahol helybeli polgárok, kézművesek és földművelők játszották az Atyaisten, a fájdalmas Szűzanya és a megfeszített Fiú szerepét, a szerzetesek iskoláiban azonban diákok léptek színre a messze vidékekről egybesereglett nézők épülésére és szórakoztatására. Kegyes atyák állították össze a darabokat, amelyeket jeles alkalmakkor: karácsony, vízkereszt, nagypéntek és húsvét idején játszottak el, s Krisztus életén kívül nemegyszer a Biblia számos más történetét is megelevenítették. Nemcsak a vallásos áhítat felkeltése és növelése, hanem a játék örömének másokkal való megosztása is vezette a passiók és misztériumok összeállítóit és előadóit. Így vegyült össze az előadásokban a magasztos történet és a profán humor, szent ének és bájoló mondóka.
A csíksomlyói ferences barátok lejegyzésében maradt az utókor néhány két-háromszáz éves nagypénteki misztériumjáték szövege. Ki tudja azonban, milyen régi múltba vezetnek vissza bennünket ezek a szereplők: sátánok és angyalok, szentek és katonák, bujdosó próféták és világhódító császárok, farizeusok és bélpoklosok? Hány évszázadon túlról szólnak hozzánk a rég elnémult hangok: a gyógyulásért esengő betegeké, a fiáért aggódó anyáé, a gőgös uralkodóé, a mesterét eláruló tanítványé? Balogh Elemér és Kerényi Imre a csíksomlyói szövegek mellé régi imádságokat, énektöredékeket, betlehemes rigmusokat helyezett, s így még teljesebbé tette a varázst: megidézte a régi magyar népi színjátszás elfeledett hangulatát.