A nyugatrómai birodalom feloszlása a legszorosabb logikai kötelék, az ok és okozat kötelékével fűzödik az újkori Európa eredetéhez, mind a mellett alig akad köztünk valaki, aki történetét tudná. Talán egy korszak sem olyan ismeretlen, mint éppen ez. Szinte hajlandó volna az ember azt mondani, hogy szerzők és olvasók kölcsönösen megegyeztek abban, hogy ezt örök feledésre kárhoztassák. Bármily megfoghatatlannak lássék is előttünk az első pillanatra e rossz hirbe keveredettség, mindazáltal nem puszta véletlen műve az; sőt a nélkül, hogy tévedéstől kellene tartanunk, ha nem is egészben, de nagy részben két igen különböző okát adhatjuk; ez okok közül az egyik jelentéktelen, de a másik eléggé komoly. Lássuk e helyen oly röviden, a mennyire csak tőlem telik, mind a kettőt. A jelentéktelen ok abból áll, hogy a császári Róma utolsó napjainak története, a hanyatló birodalomnak története. – De mi is az a hanyatló birodalom? Az elaljasodásnak, a gyávaságnak, a nyomornak netovábbja az emberi társadalomban, mint elnevezése mutatja, s ez elnevezésnél nem is kell több. Mily érdeket költhet az ily korszak? Mi hasznot meríthetünk e minden nagyság nélkül szűkölködő tettek unalmas litániájából, a melyek legföljebb arra méltók, hogy elfelejtessenek, ha már egyszer emlékezőtehetségünket megterheltük velök, mindez nem érdemli meg se azt, hogy az író az éjszakai nyugodalmat megvonja magától miatta, se azt, hogy az olvasó érdeklődjék iránta. – Ime ilyen beszédeket hallunk napokig, még a tanulmányok kedvelői, a művelt osztályok körében is. Valóban nem tagadhatjuk, bizonyos erkölcsi ellenszerv uralkodik azon történeti munkák iránt, a melyeknek tárgya a birodalom hanyatlása.