A XIX. század második felének egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja; életpályájának változatos, fordulatos és emberien megható lefolyása hosszú ideig majdnem páratlanul áll a magyar költősorsok között. Élete regény módjára rejtelmekkel és talányokkal teli , áldatlan napjai idején a költészet egyetlen vigasztalója, balsorsának írás az enyhítője. Új költőtípus jelentkezik benne : a maga képességét kitűnően ismeri, sohasem vállalkozik erejét meghaladó feladatokra, ellenben egyéni költőfogalmával szembehelyezkedik az uralkodó felfogással, nevezetesen a népieskedésnek, mely az ő korában epigonok kezére került, tudatos ellenzője volt. A költészet egyetemes anyanyelvén kívánt szólani arról a gyönyörről, mely lelkét eltöltötte. Mégsem nemzetközi abban az értelemben, ahogy az irodalom nemzetköziségét általában értelmezik és magyarázzák. Reviczky Gyula mindössze az embereket elválasztó mesterséges válaszfalak fölé emelkedik. A sorscsapások után megalkuvást nem ismerő újrakezdései, csakazértis kitartásai nemcsak magyar jellemvonásokra vallanak, hanem költészetének fájó, tépelődő hangja annyira magyar, mint keveseké kívüle. A fejlődő nagyváros — a hetvenes évek Budapestjének — merőben új szemléletű költője : a nemzeti jellemvonásokat csak annyira vetette le, mint amennyire a városok képéről lemaradnak bizonyos mértékben a nemzeti vonások. Reviczky nem az erdőről énekel, hanem a pozsonyi liget ihleti merengő, búslakodó dalra. Irodalmi korszakot zárt le és nyitott meg. Reviczky Gyula átvette a hagyományokat és útat tört az újítások számára. Szép és nagyszerű költői szerep ez utóbbi, de egyúttal hálátlan is, mert az irodalmi közvélemény leghamarabb a közvetítőkről feledkezik meg; elsősorban a közönség felejti el nevét.