Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer év alatt már igen lekopott róluk ez az elnevezés, az utóbbi évek alatt azonban megintcsak kialakult egy szervezett irányzat, mely a „pogányságot” ismét rájuk akarja illeszteni azért, hogy az ú. n.” nyugatbahelyezés”-sel járó magyarirtást indokolják. Ilyen „kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népségről (mint ahogyan 1945-ben Páter Leibert, XII. Pius pápa szószólója nevezte az árpádi magyarságot) (1) – nem is érdemes történelmet írni és így ez az Árpád-ellenes irányzat Szent Istvánról indítja a magyarok történetét és mindent pogánynak és barbárnak nevez, ami előtte volt.
Egy kéz által, nagyon gondosan vezetett cserkész napló 1940. jan. 22 és május 12. között. Minden szöveghez díszes iníciálé, kis térkép, térképjelek, vázlat, liliom és rajz tartozik. Müller pajtás résen volt, szép munkát végzett a Diósgyőr-Vasgyár kötelékébe tartozó cserkészcsapatban. A dokumentum annyira részletes és láttató, hogy filmet lehetne forgatni belőle. A csapat sorsa 1948 augusztusában ért véget Csongrádon, „beleolvadt” a Petőfi Sándor úttörőcsapatba.
A kezdet kezdetén egyszínű volt a világ. Szürke vagy szürkésfehér. De akkor megszólaltak a költők, s a versektől kizöldültek a fák, az ég kék lett, s hétszínű a szivárvány. Ha nem hiszik, olvassák el Búth Emília verseit. Zöldebbre mondja az erdőt. S ha valakinek homálylana a szíve belseje, apró kis fényeket gyújt odabent.
Itt a könyv. Tiszta szívből ajánlom mindenkinek.
Lázár Ervin
