Kós Károly meggyőződése szerint az igaz embernek „a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.” Megpróbáltatásokkal terhes, nehéz tusakodásokkal tarkított élete mindenki számára üzenetet hordoz. Egy hosszú életet leélt, bölcs öregember egyszerűnek tűnő, de filozófiai mélységeket hordozó mondatát: „És megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitnia a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra…” Fogadjuk meg ezt a kilenc évtizednyi tapasztalatot visszatükröző tanácsot. Élesítsük meg szemünket és lássuk meg épületeiben mindazt, amit köveivel be akart mutatni; nyissuk ki fülünket és halljuk ki műveiből mindazt, amit szavaival el akart mondani; és tárjuk ki lelkünket, hogy befogadhassuk mindazt, amit immár halhatatlan szellemisége örökíteni akart. Erdélyt, Ardealt, Siebenbürgent, akárhogy nevezze a világ. Erdélynek ez az érdek nélküli vállalása és szolgálata – ez reánk hagyott és folytatásra váró öröksége.