Van valami sorsszerů, mintha még mindig Herder szelleme lengene-lebegne felettünk, becsapódásra váró robbanó aknaként, a végzet szárnyas madaraként, ahogy az erdélyi magyarság ’89 után megpróbálja felmutatni önmagát, összegyűjteni önazonosságának jegyeit, ismert és kevésbé ismert kutatók, helytörténészek, történészek végzik ezt a hatal mas munkát, többnyire önzetlenül, gyalog, mint a nagy előd Orbán Balázs, latyakos sáros utakon, haldokló vagy kihaló félben lévő falvakban, és gyűjtik, ami még begyűjthető népdalainkon, szokásrendükön át, a temetők halottainak számbavételéig, mintegy igazolva, a föld amelyen élnek és laknak, ahol őseik csontja porlad a düledező vagy gyepesedő sírhantok alatt az övék.