Utazni vasúton, kocsin, hajón vagy akár gyalogszerrel mindenkor nagyon szerettem. Ebben lehet valami családi örökség is. Ahány ősömről tudok, mind sokat utazott, holott mindig városlakók voltunk. S régi városaink hajdani lakóinak ma is az a hirük, hogy legfeljebb sátoros ünnnepkor lépték át a város kapuját friss levegőt szívni. Mint minden általánosításban, ebben sincs sok igazság. A régi városi polgár, akár mesterember, akár kereskedő vagy litteratus volt, pályáján, szűkebb hazája közéletében alig vihette valamire, ha világot nem látott Amíg le nem rótta vándorútját, céhbeli mester sem lehetett. A kereskedelmi utazó csak korunk gazdasági versenyének kivirágzása. Régi kereskedőink áruért, mesterembereink nyersanyagért maguk jártak be nem egyszer messze földet; az esküdt polgárokat pedig a város ügyes-bajos dolgaiban sűrűn küldték ki követségbe Budára, majd a bécsi udvarhoz, de nem egyszer más külföldi városokba is. Régi világjáró diákjainkról mindenki tud.