A kígyó novelláit még a nagybeteg író válogatta, a kiadóhoz intézett levelében indokolva, hogy ifjúkori – vagyis 1944 előtti – írásaiból miért ezeket a novellákat, útirajzokat javasolja kiadásra.

„Poggio, ​ez a szájaskodó, olyannyira bárdolatlan, hogy még ha mellőzné is az obszcenitást, akkor sem lenne méltó arra, hogy olvassuk, sőt olyannyira obszcén, hogy még ha a legpallérozottabb elméjű lenne is, az erkölcsös férfiak ezt a művét akkor is sutba vetnék.”
Rotterdami Erasmus
Képzeljünk el egy-egy remekbe szabott Boccaccio-novellát egypercesekké alakítva, s máris Poggio Bracciolini szövegeinek velejénél vagyunk. Pajzán anekdotái, szenzációhajhász pletykái a mindenkori latin és olasz humor legelevenebb megnyilvánulásai. A szerző történetről történetre szívesen engedi át a mesélés örömét másoknak, hagyja, hadd hallassák a hangjukat a legjobb elbeszélők, hadd váljon a könyv az élőbeszéd nyüzsgő piacterévé, a pletykákkal fűszerezett intellektuális agora élettel teli oszlopcsarnokává. Ezt a könyvet nem olvasni, hallani kell. Fülelni kell, és kihallani belőle a reneszánsz világ pezsgését és életszeretetét, úgy fülelni, ahogy egy-egy szenzációs új hír vagy fergeteges pletyka, esetleg vicc mesélésekor szokás. Poggio nemcsak lelket lehelt a latinba, de emberszagúvá is tette azt: így jött létre a pápai kúria egyik titkos zugában a neolatin irodalom legfergetegesebb humorú és alighanem legszellemesebb remekműve.