Részlet: ”Kivándorlók, ezidőszerint Amszterdamban.
A Szent Antal-templom oromfaláról Krisztus kitárja karját a Waterloo tér népe felé: – Uraim – kiáltja -, jöjjenek énhozzám. Én ugyanazt az árut tartom, amit eddig Mózes & Áronnál szereztek be, csakhogy az én cégem elegánsabb, mint az önök mostani szállítói.
Az a két esküdt az oldalánál, két szakállas, zsidó külsejű papi alakzat, akár Mózesnek és Áronnak is számíthatna, ha talán Péter és Pál is. Mindenesetre itt állnak, jobb- és balkéz felől és egyetlen taglejtéssel sem tiltakoznak a két vallásnak arany antiqua-betűkkel állított azonossága ellen: ‘Quae fuit a saeclis sub Signo Moysis et Aaronis, stat salvatori renovata illustrior aedes”.

Ismert s mégis az újdonság erejével, varázsával ható jelenetek, motívumok, szereplők köszönnek vissza a világhírű cseh író kisregényében vagy – a szerző műfaji meghatározása szerint – szövegében, amelyet a cseh irodalom értői Hrabal hetvenes években keletkezett művei közül a legjobbak közé sorolnak. Az olvasó ismét találkozhat Anyuval, Francinnal, Pepin bácsival és az Elba-parti városka többi szeretetreméltó, utánozhatatlan emberséggel életre keltett, megrajzolt lakójával. Ismét bekalandozhatjuk a sörgyárat, végigsétálhatunk a folyóparton, betérhetünk Pepin bácsival a női kiszolgálású vendéglőkbe, kószálhatunk a városkában, ahol immár végleg megállt az idő, a régi idő, a Hrabal-hősök ideje. A vidám sörgyári történetekhez képest a szerző melankolikusabb hangot üt meg a Városkában. Míg a Sörgyári capriccio egy felszabadult burleszk, addig a Városkára a nosztalgikus melankólia, helyenként a groteszk balladai hang a jellemző: szomorú és komikus, tragikus és groteszk jelenetek láncolata teremt különleges atmoszférát e megkapó hangulatú, mesterien megkomponált kamaraműben, melyben a szerző egy letűnt világot, a régmúlt aranyidőket, mindannyiunk emlékezet megszépítette gyermekkorát varázsolja örök életűvé és örök érvényűvé.