Kondor Béla költészete zseniális életművének egyenrangú része. Verseiben nem a festő vízióját fordítja a szavak nyelvére; a színek és formák fontos szerephez jutnak lírájában, de a képekkel takarékosan bánik. A költő nem ismétli a festőt. Azt mondja el versben, amit képben nem lehet, aminek festői világában nem juthat hely. Látomását a világról a festő az ikonok objektivitásával fogalmazza meg. Képei szigorú közegében nincs helye semmilyen esetleges motívumnak, még a személyes panasznak sem. Az ember szorongása, küzdelme a szeretetért, tudása jóról és rosszról a festészetben világképpé nő, de mint személyes szenvedés fel is oldódik az ábrázolás monumentalitásában. A versek a „privát” szomorúságából szakadnak ki, szinte formátlanul, tartózkodó fájdalmukkal mégis fölötte a köznapoknak. Halk döccenéseik kikopogják, amit a képeken elfojt a fekete robbanása, elnémít az arany csendje: a művész szívhangjait.