A spanyol polgárháborúban kétszáznégy piaristát öltek meg, közülük tizenhármat avatott boldoggá II. János Pál pápa. Ez a szám arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy a vértanúság nem abból áll, hogy valaki kiáll egy igaz ügy mellett akár az élete árán is. A vértanúság példája Jézus, aki a kereszten is imádkozott hóhéraiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” Az első vértanúban, Istvánban ugyanezt ünnepeljük: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” – imádkozta, miközben megkövezték. Más a hős, más a vértanú. Mindketten önfeláldozók, előbbre valónak tartják a köz vagy az igazság ügyét az életüknél. De míg a hős halálmegvető bátorsággal lép fel, a vértanú nem feltétlenül „halált megvetve”, inkább a félelmei ellenére bátran. A vértanú nem keresi a bajt, a hősnek viszont életeleme a bajvívás. A hős példát nyújt, a vértanú áldozatából élet fakad. A hősnek az alkatából, a személyiségéből is adódnak a tettei; ezért is beszélhetünk hősiességről és hősies jellemről. Vértanúvá sem válhat az ember valamiféle készület nélkül, de mégis a vértanúság valamiféle csavar, fordulat egy élettörténetben; valami levezethetetlenül új, amely szervesen kapcsolódik ugyan az előzményekhez, de nem megjósolható végkifejlet. Inkább csattanó, poén, ami többre, magasabbra, valami abszolút újra nyitja meg a szemünket, az életünket.