„Szilveszter estéje volt. Az ezerhatszázötvenkilencedik esztendő úgy didergett e fagyos szilveszter-estén, mint egy rongyos, vén koldús, aki künt a hideg utcán az utolsót rúgja. Bár tömérdek rosszat művelt, az emberek mégis ragaszkodtak hozzá, mert a múlt év borzalmaihoz képest némi mérsékletet tanusított. Mindenki félt, iszonyatosan félt az újévtől. Ezerhatszázötvenhét-ötvennyolcban egy kevély és oktalan fejedelem meg néhány szolgalelkű tanácsúr hibájából szörnyű csapás érte Erdélyországot. Tatár rabságba került az ország színe-virága s alig száradt meg a könny az özvegyül maradt asszonyok és apátlanul maradt gyermekek szemében, a felbőszült porta parancsára százezernyi tatár, kozák és oláh zúdult az országra, ölt, rabolt, égetett és sok ezer ártatlan embert fűzött rabszíjra. II. Rákóczi György, a balvégzetnek ez a vak eszköze, aki egy viruló ország sírját ásta meg idétlen politikájával, nem törődött bele trónja elvesztésébe. Egyre szőtte baljós és önző terveit és mit se bánta, ha a porig alázott haza ezt még jobban megsínyli. Rákóczi tronkövetelése miatt újabb rettenetek képe jelent meg a megbódult ország egén. Nem csoda hát, ha a rémült emberek megállították volna örömest az idő kerekét, csak ne forduljon újra pusztulásukba. E szomorú szilveszter-estén a kolozsvári Óvárban, a reformátusok kollégiumának a tövében betegen feküdt egy harmincnégyéves fiatal tanító, Apáczai Csere János, a kollégium rectora. A lázas munka, melyet a gondjaira bízott iskola talpraállításáért évek óta kifejezett, az engesztelhetetlen kór, mely zsenge ifjúsága óta lappangott benne, annyira elemésztette, hogy lesoványodott testével, vértelen ajkával, viaszszín orcájával alig ment élőszámba. Csak két mélyenülő fekete szeme csillogott, tele élettel és szellemi erővel s ahogy hajlott a teste a sír felé, mind ragyogóbb lett, mintha erős és nemes lelke idehúzódott volna a halál elől. Felesége egy kis halvány, szőke asszony, akit Hollandiából hozott magával, önfeláldozóan ápolta s észre sem vette, hogy a láz, mely kiszívta férje erejét, az ő orcájára költözött gyúló rózsáival.”

„Márta negy, kék szeme teljesen magába nyelt; mákonyként éreztem a haja és a bőre illatát. Félek jelen idejűvé tenni azokat a pillanatokat, perceknek rémlő órákat. Ahogy a csípője kifeszítette a szoknyáját, zakatolni kezdett a szívem. Jó lett volna magamhoz ölelni ruganyom, kísértő, gyönyörű combjait. Ez a kép jelent meg előttem otthon is az ágyon: Márta velem szemben guggol a füvön, mesél, mesél zamatos fegyverneki hangzóival, piros az arca, szeme nevet, összehúzódik, kitágul egészen a kék égig és nekem nincs más vágyam, mint magamhoz szorítani a csípőjénél fogva, kétségbeejtően erős, rugalmas, ruhaszakító mellére hajtani az arcom, nagy loboncos haja.”