1969 májusában jelent meg Párizsban Charriére regénye, s 1970 márciusáig egymillió példányban fogyott el. Minden idők egyik legnagyobb francia könyvsikere csakhamar más országokban is elindult a siker útján, és bestseller lett az angolszász piacon, Spanyol-, Olasz- és Nyugat-Németországban is; megfilmesítésének jogáért százezreket kínálnak. De ki a szerzője ennek a kirobbanó sikerű regénynek? Egy Henri Charriére nevű hatvanöt éves, venezuelai sztriptízbár-tulajdonos, egy délfrancia tanító fia, akit 20 éves korában a haditengerészetnél valami csekélységért két évre egy korzikai büntetőszázadba vezényeltek. Szabadulása után minden kapu bezárult előtte, ezért Párizsba ment, és ott kiadós kasszafúrások kieszelésével foglalkozott. 1931-bcn azonban Pillangót (ez volt az alvilági beceneve) egy selyemfiú meggyilkolásával vádolták, és hamis tanúk segítségével életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Pillangó sohasem tudott beletörődni az Ítéletbe. Tudta, hogy ki a tettes, de betyárbecsületből nem árulta el az esküdtszéknek. Ettől kezdve szinte eszelős rögeszme rabja lett: mindenáron meg akart szökni a fegyenctelepről, hogy bosszút álljon az ügyészen, az esküdteken, a rendőrökön és a hamis tanúkon, azokon, akik az „enyészet útjára” küldték. Ezzel elkezdődött Pillangó fantasztikus kalandsorozata, tizenkétszer próbált megszökni, végül tizenhárom év múlva, a tizenharmadik kísérlete sikerült, és letelepedett új hazájában, Venezuelában. Minden képzeletet felülmúló kalandjait, Dumas, Victor Hugo fantáziáját túlszárnyaló izgalmas börtönéveit mondja el példátlan sikerű könyvében, amelyben szörnyű, de igaz képet fest a dél-amerikai francia fegyenctelepek borzalmas és csak 1948-ban felszámolt — módszereiről. Pillangó, azaz Henri Charriére, ha nem is igazi író, igazi mesélő. Az iszonyú rémségeket, a vidám históriákat, a fantasztikus kalandokat pontosan és lenyűgözően írja el. Az olvasó úgy érzi, hogy ott ül a szerző mellett, és lélegzet-visszafojtva hallgatja e tizenhárom év fordulatos, megrázó és magával ragadó történetét.

„Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szövi meséit a magyar iró párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten ugy sincs magyar élet. Valami bolond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s rajzolja innen a franczia életet pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Daudet és Ohnet alakjainak rossz másolatai mozognak, szólitják a grófnőket «asszonyomnak», isznak cognacot, esznek szarvasgomba-pástétomot és beszélnek tömérdek banalitást.”

Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot („Dzuffa dzuffa girigáré dzuff dzuff csirigó”), hogy tagjai göböly formájúra kovácsolt érmeket csapkodnak egy csirigóhoz.