Oszlopokat emeltünk, hogy beszéljék a múltakat” – írta 1896-ban veretes tömörséggel az akkori „millenáris emlékalkotásokat” bemutató könyv szerzője. A honfoglalásunk ezeréves ünnepének eseményeit és a hét millenniumi emlékmű 1896. évi felállítását megörökítő kötetet méltán tekinthetjük e mostani munka előzményének. Hiszen az egy évszázaddal ezelőttihez hasonló szándék vezette az 1998-ban hivatalba lépett kulturális kormányzatot, amikor ezeréves államiságunk és a kereszténység 2000. évének méltó megünneplésére készülve útnak indította, illetve felkarolta a nemzeti örökségünk épített emlékeinek megóvására és helyreállítására irányuló terveket. Ha végigtekintünk a száz éve újonnan emelt építészeti alkotásokon, valamint azon műemlék-helyreállításokon, amelyek az első Magyar Millennium alkalmával váltak épített környezetünk büszkeségévé, tudjuk és érezzük, bizony, nem könnyű az elődök nyomába lépni. A pozsonyi Duna-híd és a szegedi Kultúrpalota, a bajmóci vár és a bártfai Szent Egyed-plébániatemplom helyreállítása, a Műcsarnok és az Iparművészeti Múzeum, a mai Néprajzi Múzeumnak helyet adó, egykor-volt Kúria, a fél évszázada Szabadság-hídra keresztelt Ferenc József-híd, a kontinens első földalatt vasútvonala, a Parlament kupolacsarnoka a budavári királyi palota új szárnyának és a kolozsvári Mátyás-szobornak az alapkőletétele vagy maga a Millenniumi Emlékmű mind-mind e nagy, ünnepi felbuzdulásnak az eredménye. És ne feledjük, hogy volt még egy nem lebecsülendő hozadéka is a századvég ünnepségeinek: vidéki városaink egymással versengve telepítettek parkokat, s ha már zölddé tették a korábban többnyire piacként használt főtereket, akkor szobor, emlékmű is került a templom vagy városháza elé. „Nem adjuk alább, mint a pestiek!” – mondták. A „magyar kisváros” félreismerhetetlen építészetével, jellegzetes közigazgatási épületeivel e korszak szülötte, az egymással vetélkedő lokálpatriótáknak az utódoknak szóló kőből, téglából rakott üzenete.