Szent ​Bonaventura hosszú éveken keresztül, csak egyetemes rendfőnöki minőségében húsz évig viselte az elöljárói tisztséget. S hogy mekkora bölcsességgel a szentség és a józan ész harmóniájának milyen tökéletes összhangjában, mi sem bizonyítja jobban, mint ez a kis mű. A neveléstudomány még nem volt külön ága az akkori szellemi törekvéseknek, nem egy pontban túlhaladtuk még a száz éve élt nemzedék pedagógiai felfogását is. Szent Bonaventúra szerzetesnevelési elvei máig is helyt állnak, s a modern jellemtudomány közösségi életre vonatkozó vizsgálatai tételről tételre igazolják a nevelők középkori mintaképének felfogását. Nem is tudjuk, mit csodáljunk benne jobban, a nevelőt-e, a lélektan művelőjét-e, vagy azt a tapasztalatot, amely egész könyvét alátámasztja. Eredetileg elöljáróknak írta. Azonban úgy, hogy az alattvaló is értsen belőle. Sőt jobban tanulhat belőle az alattvaló, mint az elöljáró, mert az alattvaló minden lehetséges magatartása, hibáinak forrása, javításának módszere oly találóan van meg benne, hogy felér egy alapos önvizsgálattal vagy inkább lelkigyakorlattal. De az elöljáró is szembe mer nézni önmagával ebben a műben. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy az elöljáró Isten helyettese, hanem a felelősségérzetet is felkelti, s a gyengékkel szemben krisztusi türelemre, szeretetre, aggodalomra és tapintatra inti.