Hans Castorp, ez az egyszerű, noha kellemes német fiatalember, egy gazdag hamburgi kereskedőcsalád fia, éppen befejezte tanulmányait, s a hajóépítő mérnöki oklevél birtokában, munkájának megkezdése előtt meglátogatja a svájci tüdőszanatóriumban unokabátyját, Joachim Ziemssent, aki már fél éve gyógyíttatja itt beteg tüdejét. A három hétre tervezett látogatásból azonban hét esztendő lesz, mivel már a második héten kiderül, hogy Hans Castorp is magában hordja a betegség csíráit. Az idő, e tünékeny és titokzatos elem, a regénynek Hans Castorppal úgyszólván egyenrangú főszereplője, varázslatos módon telik a „varázshegyen”, s a végén az olvasó maga sem tudná megmondani, heteket, hónapokat vagy éveket töltött-e el Hansszal és a luxusszanatórium többi ápoltjával ebben a furcsa környezetben. Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a „lenti világ” is, az első világháború előtti kor polgári társadalma, valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A „betegek” vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A humánumot piedesztálra emelő, racionális gondolkodású Settembrini és a halálba torkolló anarchiát hirdető, misztikus Naphta – e két sarkított felfogást képviselő figura – igyekszik megkaparintani magának Hans Castorp lelkét. A vitáknak s ezzel Hans Castorp hét esztendeig tartó különös kalandjának is, az első világháború kitörése vet véget, forgatagával elsodorva hősünket, s vele a tegnap polgári világát. A varázshegy (1924), amelynek megírásához Thomas Mann-nak egy háromhetes szanatóriumi látogatás adta az indítékot, a huszadik századi regényirodalom egyik legeredetibb, gondolatokban leggazdagabb műve, a kor polgári eszmevilágának enciklopédikus összefoglalása.

Ismert s mégis az újdonság erejével, varázsával ható jelenetek, motívumok, szereplők köszönnek vissza a világhírű cseh író kisregényében vagy – a szerző műfaji meghatározása szerint – szövegében, amelyet a cseh irodalom értői Hrabal hetvenes években keletkezett művei közül a legjobbak közé sorolnak. Az olvasó ismét találkozhat Anyuval, Francinnal, Pepin bácsival és az Elba-parti városka többi szeretetreméltó, utánozhatatlan emberséggel életre keltett, megrajzolt lakójával. Ismét bekalandozhatjuk a sörgyárat, végigsétálhatunk a folyóparton, betérhetünk Pepin bácsival a női kiszolgálású vendéglőkbe, kószálhatunk a városkában, ahol immár végleg megállt az idő, a régi idő, a Hrabal-hősök ideje. A vidám sörgyári történetekhez képest a szerző melankolikusabb hangot üt meg a Városkában. Míg a Sörgyári capriccio egy felszabadult burleszk, addig a Városkára a nosztalgikus melankólia, helyenként a groteszk balladai hang a jellemző: szomorú és komikus, tragikus és groteszk jelenetek láncolata teremt különleges atmoszférát e megkapó hangulatú, mesterien megkomponált kamaraműben, melyben a szerző egy letűnt világot, a régmúlt aranyidőket, mindannyiunk emlékezet megszépítette gyermekkorát varázsolja örök életűvé és örök érvényűvé.