Válogatott versek – költőjük előtt tükörkép. Olyan méghozzá, amelyet hosszú idő után pillantva tükörbe, meglepődve nézhet. Egy régi versem – idáigvaló pályám közepe tájt -testi arcommal esett ilyen találkozásomról szól: Ha ezt az arcot látom egy kirakatüvegben, se sirni, sem nevetni, köszönni volna kedvem.
„Változom” volt a címe. Minden változás együtt azonban az azonosság. Lelki, szellemi arcomra, a válogatott versek kínálta képre tekintve, ezt mondom: „Nem köszönök. Ez valóban én vagyok. A címet azonban, melyet e képnek szántam, meg kell változtatnom. Nem maradhat tizennyolc éves koromban írt kedves versemről Budai hegyek utcán. Maga a kép mást sugall. Nem viselheti egyedül a meghitt utcákat, ösvényeket, amelyeket kamaszkoromban róttam, s ahol betűmet rovom. Zaklatott évszázadunkban ezek fölé a zaklatottságot legtöbbször közvetve jelző -de mindig közvetlen tapasztalatokból fölsarjadó versek fölé egy másik, önmagában jelentéktelenebb költeményem címe kívánkozik: Beszakad az idős.” Mert mint valami tető” beszakadt többször is. S fenyeget is új és új beszakadással. Tizennégy esztendős koromban írt „Megint egy este” című versem még általában az idő múlásával szállt szembe. Hetykén és ma-is-irigylem biztonsággal szólván egy vitézről, aki fellőtt nyilával odaszegezi a szökni készülő napot az égre. Mikor ezt írtam, nem olvastam még a „Faust”-ot, a pillanat tartóztatásának monumentális hitvallását, Kosztolányi az idő tájt írhatta: „Ha nem tudnám, hogy meg fogok halni, soha egy sort nem irtam volna le”, s a jövőé volt még József Attila „Nagyon fáj” kötete, amelyben az a művész perelt az elmúlással”. De gyermek-fővel is éreztem és gyakoroltam, hogy nem a költő dolga ez: az elmúlással való perlekedés. S ha azóta meggondolttá kényelmesedtem is, és már nem általában az elmúlás el-len tiltakozom, csak a tartalmatlan múlás ellen, döntő különbséget akkor sem kell látnom ama kezdet-költeményem és a legutóbbiak között. Mert annak magamat-megszólító fő-panasza ez volt: „Hagytad, hogy a nap elmúljon fölötted.” Múlik a nap mindegy, hogy hogyan! S ha Történelem és Természet keserves rohanása az e kötetet záró „Bikasirató”-ban az élő hús tépését ismétlő domináns Témakör” látomásához vezet, akkor a tükörbe tekintő költő számára annak felismeréséhez is, hogy e pályaiv gyermekkori, a „Lapozgatom a vasárnapi számot” embernek ember elleni fenekedését elítélő soraitól törvényszerűen érkezett el a „Bikasirató”-hoz, mely az élőlényeknek élő-lények által okozott szenvedésével feszül szembe. Éppoly reménytelenül, mint az a bizakodó, napmegállítást álmodó kezdeti költemény? Nem hiszem. Ha az idill állandósí-tásáról mint valami álomról le kell is mondanunk, áhításáról, felidézéséről és az érte való cselekvésről nem. Amelynek talán ezek a versek is részei lehetnek.

1967-ben, július havában halt meg Füst Milán, a XX. század egyik legnagyobb magyar költője. 79 évet élt; költő volt, író és pedagógus. Drámái, regényei, esztétikai tanulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint költő alkotott – egész életműve lírájában sűrűsödik. Indulatának, szenvedélyének irtózatos izzása s a logikának, a lét teljes logikájának egymásra feszülő ívei; a groteszk-gyönyörűséges, félelmetes és megindítő víziók; a szélsüvítésnek és muzsikának sűrű, oldódó s újból és újból egymásnak feszülő szövevénye – minden érzékszervünket kielégítik. Izzásba hozzák a fantáziát és a gondolatot, kényszerítenek, hogy teljes énünkkel odafigyeljünk, és az összpontosított figyelemben teljes énünket éljük azonosulásra kényszerítenek, emléke-ket idéznek, és vágyakat valami után, ami maga a tömény lét, a boldogság; ahogy létezni még nem adatott meg emberfiának.

Ladányi Mihály korosztályának egyik legnépszerűbb költője, amit az elmúlt másfél évtizedben megjelent tíz verseskötete igazol. Népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy dallamos és jól csengő verseiben a konvenciókat bátran elvetve, hol indulatos, hol érzelmes-nosztalgikus, hol meg csúfondáros, hetyke vagy éppen játékosan groteszk hangon, de mindig közérthetően, legtöbbször a beszélt nyelv fordulatait fölhasználva fogalmazza meg legégetőbb gondjait és élményeit, akára magánéletből, akár a közéletből meríti is témáit. Költészete nem idillikus, inkább szókimondó és illúzióromboló, az anyagi javakért tülekvő törtetést, a szellemi elfásulást és betolakodást ostorozó. A magánéletben, a szerelemben sem tűri a hazugságot, a megalkuvást. EMberségre és tisztaságra vágyó igényessége, a dolgozóük ügye melletti elkötelezettsége és az önmagával szembeni kíméletlen őszintesége azonban a legindulatosabb kifakadásait is hitelesítik.
Jelen válogatásunk húsz év költői terméséből készült, és hű keresztmetszetet ad Ladányi Mihály érett költészetéről; nyomon követhetjük e kötet lapjain kialakulását, fejlődését és változásait, egy izgalmas költői pálya különböző állomásait.