A biedermeiert elsősorban a festészettel, a lakberendezési tárgyakkal és egyfajta polgári életmóddal kapcsolatban szokás emlegetni. Mindennapokra szabott igényes otthonossága mindig is népszerűséget biztosított számára, és takarékos, míves vonalvezetésében újabban a modernizmus előkészítőjét látják. Élvezetes, a korszak hangulatát is megidéző szövegében a művészettörténész szerző arra is kitér, hogy a biedermeier a 19. századi magyar művészetben fontos szerepet tölt be: ez a stíluskategória Európához kapcsolja a korszak mindmáig kissé lebecsült, szerény produktumait. A magyar társadalom ekkoriban Európa közepén nem tért, nem is térhetett ki a divatirányzatok elől, így a biedermeier nem utolsósorban a nyugati civilizáció követését jelentette, miközben megjelent a „nemzeti” művészet igénye. A „magyar biedermeier” aranysujtásos csillogása, vidékies zamata, tempós rátartisága, de főképpen a hagyományok modern nemzeti értékké transzportálása pedig új elemekkel, vonzó helyi színekkel gazdagította a stílus tárházát.

Az impresszionisták 1886-ban rendezték nyolcadik csoportos kiállításukat. Ez a művészeti esemény tulajdonképpen már az impresszionizmus záróakkordja volt; az „öreg” impresszionisták közül néhányan már nem vettek részt rajta, míg az új nemzedék tagjai, a fiatal „neósok” éppen ekkor léptek első ízben a nyilvánosság elé. Ebből az új nemzedékből kerültek ki azok a művészek – elsősorban Georges Seurat és Paul Signac -, akiket pointillisták, divizionisták, illetve neoimpresszionisták néven tart számon a művészettörténelem. Míg az irányzat megalapítója Seurat volt, akinek az azóta világhírűvé vált „Nyári vasárnap a Grande-Jatte szigetén” című festménye, valamint aktjai, cirkuszképei és tájképei a következetesen alkalmazott pointillista technika zseniális megvalósításai, az új festői látásmód teoretikusa Paul Signac. „Delacroix-tól a neoimpresszionizmusig” című könyvének megírásában kettős törekvés vezette: egyrészt az irányzat művészettörténeti előzményeit kutatta, másrészt a neoimpresszionizmus keletkezésének körülményeit, célkitűzéseit, technikáját igyekezett tudományos alapossággal leírni. Csorda Géza, a kötet fordítója a tárgykörbe vágó több más tanulmánnyal egészítette ki a Signac-kötetet. A könyvet 59 fekete-fehér és 15 színes tábla illusztrálja. Az iparművészeti tárgy használati tárgy. A bögre arra való, hogy igyunk belőle; a kanál, hogy együnk vele: a törököző, hogy testünket szárazra törüljük. Az esztétikum – ma inkább, mint bármikor korábban – járulékos elem. Mégis – ma inkább mint valaha – nagyobb igényünk van arra, hogy a tárgyakkal ne csak használati funkciót lássunk el. Iparművészetünk hatni akar. A társadalmi hierarchiát tükröző régi művészettel szemben, korunk formatervezése – legalábbis nálunk – életformát szab… Századunkban építészetté vált az iparművészet, kellemes szférája háttérbe szorult és az életforma részeként egyre jobban megközelíti az elsődleges valóságot. Lukács kettős miméziselmélete tehát alkalmazhatónak bizonyul a formatervezés karakterének feltárásában is. Lukács így írja le az építészet mint technológia és az építészet mint művészet viszonyát: „A mű technikai konstrukciója tartalmilag és formailag egyaránt félreérthetetlen előre kialakítja azoknak a konstruktív meghatározásoknak a rendszerét és dialektikáját, amelyek valamilyen építmény esztétikai lényegét alkotják.” Magyarán: a felhasználandó anyag, a rendelkezésre álló technológia és a kielégítendő funkciók formai megoldások sokaságát vetik el, e változatok közül az tekinthető a legjobbnak, amely megjelenésében tükrözi előállításának körülményeit és feltételeit. Az esztétikai alakítást funkció és forma Lukács által megvilágított eltérése indokolja. Az a tény, hogy egy szomjunkat oltó poharat és képesek vagyunk csúnyának látni, azt jelzi: szükség van iparművészetre… A törzsi harcos kunyhóját nem formatervezők alakították ki, és az ősi eredetű parasztházakat sem iparművészek tervezték. Hogy még egyértelműbb legyen az esztétikai paradoxon, tegyük hozzá: sem a kunyhó, sem a ház nem szép (és nem csúnya) akart lenni, mégis szépnek látjuk azokat. (Az indián vagy a földműves persze egyszerűen csak kunyhónak és háznak tekinti otthonát.) Ma viszont a hivatásos építészek is gyakran építenek csúnya házakat.