Kálnoky László azok közé a ritka költők közé tartozik, akiknek minden kötete örömet és meglepetést nyújt olvasójának. Örömet, mert egy gazdag költői vi-lág szép kiteljesedésének lehet tanúja, s meglepetést, mert ez a költői világ szerves és egységes növekedése ellenére mindig új meg új hangon fejeződik ki. A költő nemcsak a mesterségbeli tudás oly fokán áll, ahol nem okoz neki gondot semmiféle élmény választékos és mégis keresetlen, érzékletes kifejezése, de érzelmi, szellemi élete is oly differenciált és mély, hogy a köz-napok legkisebb eseménye képes benne általános érvényű gondolati, indulati folyamatokat elin-dítani. S közben mennyiféle szín, stílus, forma szólal meg a versei-ben, az érzelmek mily széles skáláján képes könnyedén és természetesen, megejtő frisseséggel szólni! Egyszerre hagyományőrző és modern, szarkasztikus és érzelmes, szigorúan szerkesztett és elomlóan lágy, zenei, ódaian szárnyaló és élesen groteszk. S a legkülönfélébb témák – a Svédországba, távolra került unoka iránti kínzó vágyakozás s az elmúlt ifjúság utáni, fel-felrévedő, lassan szétporló fanyar nosztalgia, a betegség, a halál-félelem, a haza, a nyelv, az emberiség s a művészet ügyeiért érzett aggodalom és szemérmes, egymást kiegészítve, egymáshoz kapcsolódva, mint egy tartalmas, sokrétű élet szerves részei szólalnak meg lírájában; rendkívüli gondossággal és hozzáértéssel megmunkálva, formájában, mondanivalójában egyaránt éretten, árnyaltan és kivételesen gazdagon. féltő szeretet

Egyetlenegy ​magyar nyelvű verssor sem maradt utána, mégis a magyar líra első nagy, korszakos alakja, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila rangos elődje, „drága és jeles tudós … kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzéseibe…” (Heltai Gáspár), ez az ízig-vérig humanista ifjú, aki „nemzetségére nézve magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatot keltő” (Guarino de Verona), az első magyar költő, kinek „szép híre, neve” nem állt meg az országhatárnál, kinek munkásságát olyan világhírű gondolkodók tartották nagyra, mint Erasmus és Carducci; az első magyar költő, akinek műveiben az emberi személyiség a maga természetes pompájában valósul meg, a testi szenvedély, a személyes öröm és a személyes fájdalom, a köznapi tragédia éppógy témája, mint az országos kataklizmák, az apokaliptikus víziók sora, az első egyéni hangú, mély érzésekben és gondolatokban gazdag európai, aki mégis sajátosan magyar, noha latin nyelven alkotta műveit, elsőként fedezve fel a magyar tájat a maga termésuetes szépségében, a magyar várost a maga sajátos kulturális értékeivel, aki „költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta felül, hanem az egész régiséggel is felvette a versenyt” (Zsámboki János), példa és követendő minta a magyar humanista költőnemzedéknek, s végig kísérhető, töretlen fényű hatás a későbbi korok magyar nyelvű irodalmában.