Mióta hazajöttem Oroszországból, a barátok és ismerősök serege kitörő örömmel üdvözöl, de egyben ezer és ezer olyan kérdéssel ostromol, melyekre első pillanatra meghökkenve csodálkozom, – válaszolni nem is tudok, csak tátogok mint a partra vetett hal. És csak nézek, nézek, hogy honnan az ördögből veszik ezeket a képtelen, furcsa, tájékozatlan kérdéseket. Mert a kérdések zuhagatának vége-hossza nincs. Például ilyeneket kérdeznek:
– Hol voltatok eddig? Mindig Kiewben?? Igazán olyan szép ott a színház, ahol játszottatok??
Mit feleljek erre? – azt, hogy Kiewnek még a vasútállomását sem láttuk! Színházban pedig – két hónap alatt – egyszer sem játszottunk, mert a legnagyobb hely, ahol felléptünk – egy ócska mozi volt!
– Ugye, sokat éheztetek?
Mivel mindig katonákkal étkeztünk, az ellátásunk kitűnő volt!
– De a lakásotok viszont remek volt!?
Éjjel, ha csak öt egér szaladgált át rajtam – versenyezve, hogy melyik kapja el előbb a fülcimpámat, az már főnyeremény volt!