Előszó
1944. március 19. A németek lerohanták és megszállták Magyarországot. Ájult dermedtség ülte meg a lelkeket, megállt az élet, a művészek abbahagyták a munkát, senkit sem érdekeltek már képek vagy szobrok, a hangversenytermek kiürültek, az új atmoszféra megölt minden kultúrális megnyilvánulást.
Kétségek között vártuk, mit hoz a holnap. És október 15-én eloszlottak ezek a kétségek. Az ország különbéke ajánlatát a nemzet elnyomói vérbefojtották, egy elvetemült társaság ragadta magához a hatalmat és az üldözés elérte tetőfokát még a művészek társadalmában is.
Menekülnöm kellett. Megváltoztatott külsővel, idegen néven jóbarátok fogadtak be lakásukba Budán a Vár alján. Életem hatodik évtizedének elején le kellett mondanom nevemről is, mellyel minden képemet és többezernyi rajzomat, rézkarcomat és litográfiámat szignáltam és amely névvel oly sok kiállításon szerepeltem Európában és Amerikában.
El ebből az országból a háború után! Ez volt elhatározásom, el innen, minél messzebbre és soha többé vissza sem nézni.