„Nincs más szándékom, mint azt a csekély értelmet, amit Istentől kaptam, és amit szorgos igyekezettel megszereztem, híven továbbadni azoknak, akik vágynak erre a tudásra, és nem tudnak semmi jobbhoz hozzájutni” – írja Albrecht Dürer, aki nemcsak festőként és grafikusként volt jelentős, de művészet-teoretikusként is: tankönyvet írt a festőinasok számára, foglalkozott arányelmélettel, perspektívatannal és erődítéstannal. Dürer gazdag írásos hagyatékából most első ízben kap válogatást a magyar olvasó. Forráskiadványunkban a teoretikus Dürert bemutató művészetelméleti írások mellett helyet kaptak életének és művészetének fontos mozzanatait megvilágító személyes jellegű írások és levelek is. A németalföldi útja során írt naplóban elragadtatott hangol számol be élményeiről, ugyanakkor pontosan rögzíti kiadásait-bevételeit s a hétköznapi történéseket. Feljegyzési könyve emberközelbe hozza a családjáról, inaséveiről író Dürert. Különösen becses számunkra Családi krónikája, hiszen ez Dürer magyarországi származásának fontos forrása. A kora jelentős személyiségeivel, humanistákkal, reformátorokkal folytatott levelezéséből kiemelkednek a Wilibald Pirckheimernek írott velencei levelek, melyek itáliai tartózkodásának élményeiről, gondjairól s egyben személyiségéről adnak árnyalt képet. A Jakob Hellerrel váltott levelek Dürer megbízásairól, munkamódszeréről, művészi önértékeléséről tájékoztatnak. Írásaiból plasztikusan rajzolódnak ki a XVI. század társadalmi és szellemi mozgalmai is: a német parasztháború, a reformáció és humanizmus eszméinek terjedése és a reneszánsz művészet-szemlélet térhódítása. A művészeti tevékenységével, anyagi helyzetével, társadalmi státusával kapcsolatos dokumentumok között két magyar vonatkozásút is közlünk. A kötethez Végh János művészettörténész írt előszót. A 104 fekete-fehér fotó és a 8 szöveg közti kép szervesen kapcsolódik a szövegekhez Az egyre messzebbre és mélyebbre hatoló tudomány mellett azonban létezik egy egyre mélyebbre hatoló gondolkodásmód is, mely nem az újat fedezi fel, hanem a régit építi ki. A tudomány mellett él a bölcsesség is, melynek nincs szüksége arra, hogy egyre-másra a legújabb megfigyelésekre és felfedezésekre hivatkozzék. A feltalálók és újítók fiatalok. A bölcsek öregek, és nem félnek azt kimondani, ami ugyan ősi, de még mindig igaz. A régi retorikai topika az újdonság és a régiség, az ifjúság és az öregség összekapcsolásával kialakította a bölcsesség sajátos megszemélyesítését egy toposz formájában: ez a puer-senex – a gyermek mint aggastyán. Ez a motívum hangzik fel a tizenkét éves Jézus ábrázolásában is, aki a templomban bölcsességével az öreg zsidó papokat ámulatba ejti. A verbális jelképnek Albrecht Dürer adott vizuális formát a Louvre-ban található vásznon, egy hosszú, fehér szakálló gyermek ábrázolásán (28. kép). A kép szintézise a megismerő, az újdonságra-ifjúságra visszavezethető tudásnak és az emlékezethez kapcsolódó, egy hosszú élet tapasztalataira építő bölcsességnek. A művészetet emberek hozzák létre, és természetes kapcsolatban van a nemzedékek egymásra következésével, tehát az értékelés természetes bizonytalanságával is, a fiatalság és az öregség elkerülhetetlen, mert biológiailag meghatározott konfliktusával. Nem tagadhatjuk, hogy a művészet – függetlenül attól, hogy olyan műveket hoz-e létre, melyek új eszközöket és témákat mutatnak fel, vagy megfordítva, olyanokat, melyek az emberről és az életről általános és tartós igazságokat fogalmaznak meg képi módon -olyan törvényeknek van alávetve, melyeknek minden alá van rendelve, ami időben létezik, és amit értelmünk csak időben létezőként tud felfogni. Minden művészi alkotás valami, ami korábban nem létezett; az új teremtését már maga a teremtés fogalma feltételezi. Egy művész minden egyes kézmozdulata, mellyel az anyagot alakítja, új dolognak, vagy egy dolog új elemének ad életet. Ennek az új teremtésnek az ismertetőjegyei az újat köthetik a már meglevő művekhez, vagy – ellenkezőleg – művészi problémák új felfogásának és megoldásának mintáját képezhetik.