Ebben a könyvben Kerouac saját, képzeletbeli alteregójának, Jack Duluoznak a kalandjain keresztül mutatja be hétköznapinak nem mondható gyermekkorát és a különleges, rémisztő lényekkel teli álomvilágban töltött éveit. A felnőtt Kerouac az emlékek fátylán keresztül vizsgálgatja a gyermekkori énje által életre keltett furcsa, bolondos, mulatságos vagy éppen iszonyú embereket és állatokat, az árvíz eseményeit, és azokat a ködös kamaszpillanatokat, amelyeket érett fejjel a megvilágosodás momentumainak nevez.

„A hírnévtől megáll az írás” – mondta Kerouac Allen Ginsbergnek. Nem így történt. A Senkiháziak (The Subterraneans) egyike annak a tíz önéletrajzi ihletésű regénynek, amelyeknek élete végére a Duluoz Legenda egyvégtében olvasható regény-folyamává kellett volna összeállnia.
erouac ebben a (három nap alatt megírt) regényében jellegzetes „spontán prózájának” sajátos emlék-, asszociáció- és fantázia-áramlásában beszéli el az őt megszemélyesítő Leo Percepied és a félig néger, félig indián Mardou szerelmének keserű történetét. A puszta történés, a két érzékeny-sérült fiatal bolyongása mellett a lélek útvesztőiben éppoly lényeges a háttér, az 1950-es évek San Francisco- jának bohém világa, a beat költők, jazz-zenészek, csavargók, narkósok színes forgataga, akik pénztelenül, szorongásoktól, kétségektől és kényszerektől sújtva, nyughatatlan tehetségüktől és szabadságvágyuktól hajtva élik fiatal életüket.

Egy rövid novella megírása olyan erőfeszítésbe kerül, mint egy regény első sorai. A regény első bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stilust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még valamelyik regényalak jellemét is. A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél bensőségesebb és magányosabb gyönyört el sem lehet képzelni, és az ember csak azért nem javítgatja a könyvét élete végéig, mert ugyanaz a vasszigor, amellyel elkezdte, arra is rákényszeríti, hogy befejezze. A novellának viszont nincs eleje és nincs vége: vagy megköt vagy nem köt meg. És ha nem köt meg, akkor azt súgja a tapasztalat, a magamé meg a másoké is, hogy az esetek többségében jobb, ha újra kezdjük valami más úton indulva el, vagy kidobjuk a szemétbe.
G. García Márquez

Árad itt minden – tűzvész, árvíz és forradalom, szerelem és csalódás. Testet ölt egy nő, Pelsőczy Klára, akinek tenyere közepén folt piroslik (angyal lábnyoma lehet, odaszállt, amikor születtél, táncolt a te kicsi tenyereden”), valamint három férfi Imre, Péter és Ádám, akik hol izzó szenvedéllyel, hol önkínzó odaadással, hol bohém széptevéssel próbálják egyszer és mindenkorra meghódítani Klárát. Ott van egy nem akármilyen doktor, Schütz bácsi, és egy fűmuzsi-kus, aki évszázadok óta zenél egy fű-szálon, meg az ő kompániája, Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr.
Előtűnik egy tizenkilencedik századi magyar város, Szeged, ahol együtt élnek magyarok, németek, szerbek, zsidók és cigányok, s amelyet hol ékesít és éltet, hol pedig áradásaival pusztít el folyója, a Tisza. 1848-ban itt is föllángol a forradalom, véres ütközetek zajlanak, majd az idegen elnyomás e helyre is süket csöndet kényszerít. Ahol valaki megszállottan virágokat ültet, hogy ott is levelek és szirmok nőjenek, ahol senki nem várja, senki nem akarja.