Azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni tehát, hogy utal-e bármiféle történeti tény vagy szöveghely arra, hogy az alapító atyák azt a hatalmat szánták a Legfelsőbb Bíróságnak, amellyel ma rendelkezik. Merőben analitikus szempontból nyilvánvaló, hogy egyetlen politikai demokrácia sem követeli meg egy ilyen Bíróság létezését. Maga Oliver Wendell Holmes bíró ismerte el, hogy noha a miénkhez hasonló szövetségi rendszer, amelyben minden államnak megvan a maga állami legfelsőbb bírósága, szükségessé tesz egy általános Legfelsőbb Bíróságot, amely megítélheti az alárendelt bíróságok egymással ellentétes rendelkezéseit, azt nem követeli meg, hogy egy a választók felé nem felelős bíróságot olyan hatalommal ruházzanak fel, amelynél fogva megsemmisítheti a választók felé felelős képviselők törvénykezését. Ennél nyugodtan tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy nemcsak hogy nem szükséges ez egy demokratikus rendszer működéséhez, de egyenesen összeegyeztethetetlen a demokrácia szellemével.

Kötetünk a XX. század nagy francia filozófusának két tanulmányát tartalmazza. Az elsőnek a címe: Descartes a szabadságról. Ebben Sartre, Descartes eszmevilágából kiindulva, és saját gondolatrendszerével összefüggésben igyekszik a mai ember szemszögéből megvilágítani az ember szabadságtapasztalatának elemi erejű élményét. A második tanulmány a marxizmussal való dialógusának egyik fontos állomása, amelyben Sartre saját filozófiáját, az egzisztencializmust és a marxizmust a szabadságfelfogás tekintetében ütközteti. Igyekszik megszabadítani a marxizmust a determinizmus és a materializmus koloncától, éppen a forradalom filozófiája érdekében. Mindkét írás a második világháború végén született: a XX. század egy válságos, törékeny pillanatában kísérli meg ember és társadalom e lényeges problémáinak tisztázását.

Az emberiség egyik örök dilemmájaként vetődik fel az emberi lét végső problémája. Képes-e az emberi elme szilárd, biztos ismeretekre szert tenni, a világ rendjét kifürkészni? Bepillanthatunk-e a jövőbe, s kívánatos-e, hogy bepillantsunk?
Ilyen és hasonló kérdések mentén bontakozik ki a tanulmány, amelynek sodró gondolatmenete a klasszikus XIX-XX. századi filozófiai tradíció nagyjainak: Kantnak, Hegelnek, Kierkegaard-nak, a neokantianizmus és a marxizmus gondolkodóinak szövegeit fogja faggatóra.
A szerző értő módon tolmácsolja a filozófusok gondolatait, s vezeti végig az olvasót az általuk bejárt gondolati ösvényeken. Nem végleges igazságok kinyilatkoztatása a célja, hanem hozzá szeretné segíteni az olvasót ahhoz, hogy a tárgyalt kérdésekben önmaga foglaljon állást – véleményét pedig ne magára hagyva, hanem a nagy európai kultúrtradícióval eleven dialógus során alakítsa ki.

A dogma természete a vallás nyelvi-kulturális elméletének teológiai továbbgondolása. Középpontjában a dogmák állandóságának, változásának és fejlődésének kérdése áll. Szerzője az amerikai Yale Egyetemen volt három évtizeden keresztül a történeti teológia professzora, s közben aktív résztvevője az evangélikus-római katolikus párbeszédnek. Könyve részben a ma elterjedt vallás- és dogmaelméletek tipológiáját és értékelését adja. Egyszerű rendszerezésnél sokkal többre vállalkozik azonban a kötet: egy egészen új megközelítést is javasol az eddigiek helyett. A „szabályelmélet” nem az igazságról megfogalmazott tételes kijelentésekként fogja fel a dogmákat, nem is egyetemes emberi tapasztalatok jelképeiként, hanem a vallás nyelvtani szabályainak tekinti őket.
A valláselméleteket egyrészt a keresztény ökumené, másrészt viszont a filozófia, antropológia és társadalom-lélektan tágabb összefüggéseiben tárgyalja George Lindbeck. A nyelvi-kulturális megközelítés lehetőségeit a vallásközi párbeszéd, a sok vallás és az egy igaz hit, a más hitűek üdvössége, illetve a vallás és az igazság viszonyának vizsgálatán keresztül mutatja be. Az elméleti megfontolások mellett a dogmák típusaival és rendszertanával is megismerkedhet az olvasó. A szabályelmélet alkalmazására a Mária-dogmák, a krisztológiai kijelentések és a tévedhetetlenség szolgálnak konkrét példával.
A vizsgálódás eredménye olyan újszerű megközelítés, amelynek eredetisége arra készteti az olvasót, hogy a teológiáról és annak módszertanáról vallott alapvető nézeteit újra átgondolja.