Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás.

Az Erdélyből áttelepült, ízes nyelvezettel építkező, sokoldalú költő, aki kitűnő festőművész is, új kötetében az egykori hazáról és a választott hazáról szól és vall egyéni hangvételű verseiben.

Édesapám, Busay Balázs 1876-ban Jászapátin született egyszerű, sokgyermekes család gyermekeként. Korán elkerült otthonról Battonyára, ahol nyomdásznak tanult. Fiatal korában Budapesten az Atheneum Nyomdában dolgozott korrektorként. A könyvek iránti szeretete itt teljesedett ki. Autodidakta módon vált művelt emberré. Németül, franciául beszélt. Az Iparművészeti Főiskolán könyvgrafikát tanult. Kialakította egyéni stílusát. Saját maga által összeállított versesköteteken kívül imakönyveket, elbeszélő költeményeket. (Petőfi: János Vitéz) írt le kézi díszírással, amelyeket egyéni motívumokkal és iniciálékkal díszített. Az Iparművészeti Múzeum 1923-ban megvásárolta egy könyvét, sőt művei még napjainkban is felbukkannak aukciókon. Élete delétől haláláig (1947) Jászapátin élt és alkotott. Barátjának tudhatta Vágó Pált, a Jászság világhírű festőjét. Bensőséges barátságukról megemlékezik Móricz Pál Magyar sirató” című könyvében.
Lâm Zoltánné Busay Irén

A Babits-sorozatnak ez a kötete két részre oszlik. Az első részben a fiatal Babits szabadabban csapongó versfordításait találjuk, 1910-ig, a második részben az érett, mindenkor teljes hűségre törekvő Babits nagy fordítói remekléseit. A két rendszeren belül a költők időrendjét követtük, s ez magyarázza, hogy gyakran közvetlenül az Amor sanctus középkori áhítattal lobogó himnuszai mellett találjuk az Erato profánul vad érzékiséggel ragyogó darabjait. Jelképe ez annak a kimeríthetetlen, mohó érdeklődésnek, a nagy lírai költő kíváncsiságának, amellyel Babits a világirodalom annyi területe felé fordult; annak a maradandó és immár véglegesen magyar gazdagságnak, amit Babits világirodalmi kincstára összegyűjtött. A nagy magyar fordító-költők között sem igen akad, akinek műfordítás-gyűjteménye ilyen gazdag, sokoldalú és tökéletes volna – méltán állítható Babits saját verskötetei, és hatalmas fordításkötetei, az Isteni színjáték és a Dráma-fordítások mellé.

Nagy vállalkozás ez a kötet: a huszadik század egyik legtöbbet vitatott – de mind hívei, mind ellenfelei szerint a legjelentékenyebbek, a legizgalmasabbak közül való – költőjének költői pályáját, változatos, bonyolult költői életútját igyekszik összefoglaló igénnyel bemutatni. E nemben nemcsak a magyar, hanem a francia könyvkiadás viszonylatában is egyedülálló.
Aragon életműve szinte magától rendeződik néhány könnyen áttekinthető korszakba. Útkereső, lázadó ifjú költő, aztán egy villanásnyi kubizmus, dadaizmus, utána pedig szürrealizmus tartós, nagy szenvedélye, amely el is vezeti a kommunista költőt a szocialista realizmushoz.
Nagy terjedelmű válogatásunkba Aragon költészetének legjavát vettük fel, anyagunk végigkíséri Aragon költői életútját; költői prózájából is közlünk részleteket.
A „magyar Aragon” megteremtésére Illyés Gyula, Rónay György és Somlyó György vállalkozott.

Válogatta és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A jegyzeteket összeállította Kríza Ildikó.

Tizenegy ​versoszlop, Weöres Sándor költői művének tizenegy tartópillére sorakozik egymás mellé a költő 60. születésnapját köszöntő kis verseskönyvében. Azok a művek, amelyeket ő maga szimfóniáknak nevez, mert úgy összegezik egy-egy korszakának költői jellegzetességeit, ahogyan a nagy zenei formák reprezentálják Mozart, Beethoven, Bartók vagy Sztravinszkij világát. Az Első szimfónia például a pályakezdet lírai kvintesszenciája, a – korábban Háromrészes ének címmel ismert – Harmadik szimfónia az 1943 táján bekövetkezett nagy fordulat összegezése, amikor nemcsak saját költészetén belül nyitott „új tárnát” Weöres Sándor, de az egész magyar, sőt: világköltészet szempontjából új tartalmakat fogott el ihletével „a lélek árján fénylő, forró igékből”, amikor „a forma mellé megjelent nálam a tartalom – ahogyan egyik levelében írta, még 1943-ban, de minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva.” De ezek a szimfóniák nemcsak betetőzői egy-egy korszaknak, egyszersmind azt is előlegezik, ami a költő ösztöneiben rejtve szunnyad, s később, látszólag váratlanul, szinte előzmények nélkül valósul meg. Így a Negyedik szimfónia, a „hódolat Arany Jánosnak”, a pastiche remekműve, a más költő alkatába való beleélés ritka csodája, ahonnét az út már a későbbi Psyché felé vezet. S végül a Tizenegyedik szimfónia (amelyet az olvasóközönség ebből a kötetből ismerhet meg), megint nem pusztán a Psyché utáni korszak összefoglalása, de valamiképpen az összes többi szimfóniára is ráépül. A tizenegy hosszú versben a magyar líra történetében talán soha nem volt spontán válogatás vagy kiemelés érvényesül, amit a költői ösztön maga végzett el, az életmű építésével párhuzamosan, melynek „egyik végén a nyugati líra a nagy nyelvolvasztó, logikátlan ihlet-nyelvet teremtő kísérlete áll, a másikon az ősi mítoszok modern sugallata” (Németh László).