Régi ​magyar kéziratokat publikáló sorozatunk legújabb darabja: a kötetben nélhány egyedi ritkaság a XVIII-XIX. század fordulójáról. Korabeli receptekkel, ételkülönlegességekkel, konyhai és házi fortélyokkal. A kötetet szómagyarázat és utószó teszik teljessé.

A túrót kedvelők kis könyve tele van fortélyos, finom receptekkel, amelyek mindig sikerülnek is.
Négy fejezetben ismerteti a túróból készített ínyenc-falatokat, könnyű önteteket, ebédre készíthető fogásokat, az édes és pikáns süteményeket.
Aki sütés-főzéshez még nem használt túrót, örülni fog ennek a receptgyűjteménynek.

Ez az ötletekben gazdag könyv azoknak a hobbiszakácsoknak szól, akik örömmel főznek, és főztjüket élvezettel is fogyasztják, ám néhány ehető gombáért nem barangolnak az erdőben. Több mint 40 különleges receptet tartalmaz csiperke-, róka-, vargánya-, laska- és shiitake gombához, tehát olyan fajtákhoz, amelyeket piacon, élelmiszerüzletekben, szupermarketekben megvehetünk. Ezekből olyan ízletes finomságok varázsolhatók az asztalra, mint például a mandulás gomba rucolával, turbolyás gombaleves, póréhagymás halfilé rókagombával vagy gombaragu zsemlegombóccal.

A ​régi magyar életet és világot dokumentumokon keresztül bemutató sorozatunk könyvtárak, levéltárak vagy éppen magángyűjtemények mélyén rejtőzködő kéziratokat tesz megismerhetővé a mai olvasó számára. A sorozat új kötete egy 18. századi kéziratos szakácskönyvet mutat be, ami bevezet a sütemény- és lekvárkészítés, valamint a gyümölcsfeldolgozás korabeli titkaiba.
A kötetet a szerkesztő, Sárdi Margit tanulmánya és szójegyzéke teszi még élvezetesebb olvasmánnyá.

Biológiai rokonságuk és felhasználásuk alapján rendszerezett színes kalauz – a gyümölcsök, zöldségek, fűszerek, húsok, halak, tészták és még sok más étek bemutatásával.
Alapvető tudnivalók a hétköznapi és különleges élelmiszerek eredetéről és tulajdonságairól.
Hasznos tanácsok és tippek az alapanyagok százainak elkészítéséhez és felhasználásához.

Valamikor ​régen, boldog háborúelőtti időben, kétféle polgári háziasszonyt ismertünk. Az egyik – a jó háziasszony – kulcscsörgető, tűzrőlpattant, örökké izgatott menyecske volt. Baboskendővel kötötte be fejét, kötényben járt, égett zsírszagot terjesztett maga körül és fénylett az orra. Minden ételre azt mondta, hogy sajátkezűleg készítette, régi családi recept szerint és meg volt sértve, ha a vendég nem ürítette ki a tálat. Asztaltól percenként fölpattant és kisietett a konyhába, ahonnan aztán harsány vezényszavak, pörlekedés és szakácsnősírás egyvelege hangzott be az ebédlőbe. Ennél a háziasszonynál mindig sokat, zsírosat és nehezet ettünk. Rontott gyomorral, nyomott kedéllyel távoztunk házából, ahol egyébről alig esett szó, mint a háztartás örömeiről és bánatairól, a cselédek komiszságáról és a kofák szemtelenségéről. A másik hölgy – a rossz háziasszony – úgynevezett kékharisnya volt. A felhőkben élt, ott is a Nyugatot olvasta, lelki problémákkal foglalkozott és azt állította, hogy az étkezés lealacsonyító, de sajnos szükséges szégyen. Az ebédlőasztal körüli csoportosulás főleg azt a célt szolgálta, hogy a körben való üldögélés megkönnyítette az irodalmi vitákat. Főleg pedig azzal hencegett a kékharisnya-háziasszony, hogy még soha életében nem lépte át a konyha küszöbét és hogy egy lágytojást se bírna megfőzni. A rossz háziasszonynál, igazat megvallva, szívesebben étkeztünk, mint a jó háziasszonynál. Először is, mert nem muszáj volt enni, ha nem akartunk, másodszor is, mert a rossz háziasszony néha ráhibázott egy jó szakácsnőre, míg a jó háziasszony a legjobb szakácsnőt is átgyúrta saját formájára, azaz tönkretette. Napjainkban mindkét fentemlített háziasszonytípus eltűnt. Kihaltak. Ha akad belőlük itt-ott egy-egy ritka példány, csodálkozva nézzük, mint valami vízözönelőtti emléket.