Kötetről kötetre épülő, de egynemű költői világ Bisztray Ádámé, lírai tónusát egyik kritikusa találóan így jellemezte: „Az elégikus hanghordozás, amely a pannon rezignáció és melankólia eredendő líraiságához kapcsolódik, klasszicizáló veretességgel, zamattal és artisztikummal társul.” (Bertha Zoltán, Kortárs ’85/3) Ez a néhány vonás joggal juttatja eszünkbe Berzsenyit, hiszen Bisztray Ádám az ő késői szelídebb, halkabb utódja abban is, hogy visszahúzódó magányban, a világnak a személyes életre szűkült szegleteiben a nemzet, a kultúra gigantikus gondjaival küzd meg parittya nélküli Dávidként.
Az új versek új, vagy legalábbis felerősödött eleme a magabízóbb önérzet, a maga igazának és igaza értékének csöndes, de határozott tudata. Az ilyenfajta férfias költői hangnak akkor legércesebb és legmeggyőzőbb a csengése, ha az ember túljut élete felén, s a tapasztalatok bizonyossága is érződik már rajta.
Miben találhatott támaszt, ha környező világunkban nemigen talált, sőt, épp ellenében kellett támaszt keresnie? Új versei elárulják, hogy magányát egy felismerés nyitotta fel: amit ő jónak, védeni-, mentenivalónak tud és hirdet, századok alatt kipróbált, nemzedékről nemzedékre öröklődő elve és biztosítéka az emberhez méltó létezésnek. Szent György maszkja alatt vallja meg: „Ha én mondom se én emlékezem…”

Vészi József bevezető írásával.
„Indítsd, Csinszkám, bízvást útjuknak dalaidat, én gyönyörködő illetődöttséggel olvastam mély tüzű, igazán poétalélekből fakadó ütemű, hol finom halkságú, hol őserővel felviharzó verseidet.
A magyar irodalom gazdagszik velük, a magyar közönség pedig szerető érdeklődéssel fogja magához ölelni annak a költőasszonynak a lelkét, aki Ady Endre megvalósult álma, egyetlen tiszta szerelme, szertefoszlott mámorok után végre megtalált igaz boldogsága volt.”
Vészi József

„Párizs. Ezt a fogalmat magyarázni nem kell. Elhagyni és megérkezni oda, élni keserveit, gyönyöreit, vagy éppen vágyakozni utána. Ebben a könyvben verseket talál az olvasó, azoktól, akik nem konzervdobozból lélegezték be messziről levegőjét. Nekem a Shakespeare and Co. Könyvesboltnál kezdődik, ahol az ott vásárolt könyvekbe a francia nullkilométer pecsétjét ütik be. Több ez mint jelkép.” (Takács Antal)

Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és az utószót írta Vargha Balázs

Faludy György két éve megjelent Versek című műve – mint a fülszövegben állt – azért nem viselte az Összes versek címet, mert a páratlan Mester folytatja és folytatja az írást. Az életmű tehát távolról sem lezárt. A folytatásnak, az új munkának a terméke ez a mostani vékony, de nagyszerű kötet, századunk amolyan történelmi panoptikuma, történései és rémségei vegyítve fanyar, de nagyon kellemes eseményekkel. Bizonyítván a 88 esztendős költő örök ifjúságát.

Az ​itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski bűntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisitő táboraiban, papir és irószer nem állt a rabok rendelkezésére. Igy ezeket a verseket „fejben csináltam”…
Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kivül hagytam. Ha az első négy sort elkészitettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tizszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és igy tovább, mig a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig irtam? száz sort, ötszázat, ezret…
A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meriteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kivánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkivül valószinűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunk legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a bűntetőtábort feloszlatta…
F. Gy.