„Wedekindet az új német irodalom egyik legérdekesebb, legizgatóbb problémájának tekintem” – írta Karinthy Frigyes 1912-ben Frank Wedekindről (1864-1918), akit ma Magyarországon leginkább színműveiről, például a Luluról vagy (erotikus részletei miatt) a szerző egymás után betiltott darabjai közé tartozó, először csak az 1960-as években előadott Tavasz ébredése című művéről ismernek. Változatos figurákat felvonultató rövidebb novellái, amelyekből e kötet is válogat, a maguk idejében rendkívül népszerűek voltak, különösen az író hazájában, Németországban. A néha tragikus elemeket tartalmazó, de többnyire inkább szórakoztató, ugyanakkor mindig fordulatos, ötletes s (ahogy annak idején mondták) indiszkrét cselekményt általában egy-egy szereplő elbeszéléséből ismerjük meg. Válogatásunkban a novellákat Wedekind néhány verse egészíti ki.

Csörgey tanácsos azzal a feltétellel hagyja vagyonát fiára, hogy az „egy lánykát nézzen ki magának, vagy szép legyen anélkül, hogy gőgösködjék, vagy tanult legyen, anélkül, hogy azt untalan fitogtassa”.
Károly szerelmes lesz Ránky Klárcsiba, de a fiataloknak elválnak útjaik. Majd Visnyai barátja biztatására „a külső országokban szedett tapasztalásait, tudományát és gazdagságát a hon boldogítására fordítani törekedjék”. Végül is megtalálja a szerelmet, és aki a végrendelet feltételeinek megfelel.

Sötét ​erdőkben bóklászó cigánykara-vánokról, éhezésről és nyomorról, egy alkoholista apa és egy bomlott elméjű anya súlyos örökségéről, a cirkusz és varieté lenyűgöző, ugyanakkor kegyetlen világáról, Kalifornia első filmstúdióiról és az amerikai közép-nyugat álmos kis-városainak mélyén szunnyadó gyűlöletről, üvegcsontú műlovarnőkről, csődbe ment impresszáriókról, és a nagy szerelem, a mozi születésének megdöbbentő titkáról mesél. És a komikumról, ami egy bukfenc, amelyik fejtetőre és pellengérre állítja a világot, bezárja az ajtót a hatalmaskodók előtt és kitárja a gyengék és védtelenek előtt, még ha csak egy mosolyvillanásnyi időre is.

Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.íbr>A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.

Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak. Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.

Az Igazság Zola Négy evangélium című regényciklusának harmadik darabja. Ez is, mint a ciklus valamennyi kötete, önálló regény, eszmei – nem pedig tartalmi – kapcsolata van csupán a többivel: ez a zolai koncepció, amely szerint ez a ciklus az élet legfontosabb területeivel hivatott foglalkozni, azokkal a „kulcspozíciókkal”, amelyeken áll vagy bukik Franciaország jövője. Az izgalmas Igazság középpontjában egy sötét bűnügy áll, amelynek perében korrupt bírák s a középkori tudatlansággal, babonasággal fertőzött közvélemény szörnyű ítélettel sújt egy ártatlan embert. A reménytelen helyzetben egy egyszerű néptanító áll ki az ártatlanul bűnhődőért, s évtizedek szívós nevelőmunkájával, új, felvilágosult nemzedékek felnevelésével napfényre segíti az igazságot: ez az új nemzedék már nem is ismeri, meg se érti azt a légkört, amelyben az ostobaság és gonoszság ilyen égbekiáltó igazságtalanság szülője lehetett…

A Rougon-Macquart ciklus Állat az emberben című kötete, bármily különös is ez Zolánál – vérbeli bűnügyi regény. Zola indítéka természetesen nem azonos a detektívregény-írókéval, célja ezúttal is a környezet és életmód, a társadalmi és biológiai körülmények hatásának vizsgálata. Ebben a regényében azonban olyan területen folytatja tanulmányait, olyan súlyosan terhelt figurákon végzi vizsgálatait, hogy – talán szándéktalanul – izgalmas bűnügyi történettel, érdekes kriminálpszichológiai tanulmánnyal lepi meg olvasóit. A cselekmény két szálon fut: az egyik egy lány megrontásának és megrontója szörnyű bűnhődésének története, a másik pedig egy alkoholista szülőktől származó, roncsolt idegzetű emberé, akit terheltségében szüntelenül a legiszonyúbb bűn, a kéjgyilkosság kényszere kísért…

Mint ​egy tizenkilencedik századi klasszikus nagyregény, úgy kezdődik Colin Saville, a bányászcsaládban született fiú története, de olvasója majd a nevelésregény műfaj egy mindenestül angol változatának is véli-ítéli, és ítélheti fejlődésregénynek, művészregénynek, számos részletét egy feszült légkörű pszichodráma jeleneteinek – ám mindenestül mai ez a regény, történelem és családtörténet együttese, nagy fejezet a huszadik századi angol munkásosztály történetéből, azaz: szintézis. Szintézis olyan értelemben is, hogy írója – aki 1933-ban született – tíz évig dolgozott a művén, épp a szintézis szándékával. (Fiatal író volt, amikor a Saville-t írni kezdte) Önéletrajzi elemek művészi áttételétől sem mentesen: az író is egy yorkshire-i bányász fia, Colin Saville-étől eltérő utat járt meg, mégis azonosat, bányászgyermekként indulva, s oda megérkezve, ahol tehetsége szerint nagyobb, teljesebb élet részese lehet.

Jean-Jacques, ​egy pénzügyi tanácsadó cég alkalmazottja, nyolc év után unni kezdi szépséges feleségét, Claire-t, és szenvedélyes viszonyba bonyolódik az erotikus köztes térből kibontakozó Sonia nevű gyakornokkal. Nem sejti, hogy a neje átlát ügyefogyott alakoskodásán, és titokban magándetektívvel, a kórosan félénk Igorral figyelteti. Egy könyörtelenül kötelező, örökkévalóságnak tűnő családi ebéd végén jön az érzelmi sokk, Claire nem túl tragikus mozdulattal, egyszerűen csak szép lassan feláll és határozott léptekkel elindul a függőágyban vegetáló, fincsi ebédtől eltelt, tunya férjurához, és valami különös felsőbbrendűséggel közli: „Elhagylak.”