Joseph ​Fouché, a hatalom bűvöletében élő egykori szatócsfiú, a francia forradalom után egymást váltó rezsimek örökös rendőrminisztere minden idők legnagyobb politikai túlélőművészei közé tartozik.

Franciaország történetének megírása az egyik legnehezebb – ám egyben leghálásabb – történetírói feladat. Kevés európai nemzetnek van annyi élő – és egyben ellentmondásos – mítosza, mint a franciának: a középkorban „az Egyház legidősebb leánya”, az újkorban a felvilágosodás és a forradalom antiklerikalizmusa éppúgy a nemzeti öndefiníció szerves része, mint a XIX. századtól a jakobino-szocialista szellemiségű bal- illetve az ultramontán katolikus és ultranacionalista jobboldali radikalizmus hagyománya. (Nekünk magyaroknak Trianon traumája külön is megnehezíti a „francia kapcsolat” tisztán tudományos vizsgálatát.) Hahner Péter könyve bravúrosan veszi az imént felsorolt akadályokat, s az adott terjedelmi korlátok között kiválóan oldja meg Franciaország történetének feldolgozását – csak annyi elfogultsággal, amennyi élményszerűvé teszi a történelmi anyag bemutatását a történészi tárgyilagosság csorbulása nélkül.
Ludassy Márta

E könyv szerzője az olvasók szíves engedelmével vallomással kezdi. Mikor a kollégiumba járt, nem nagyon szerette a történelmet. Untatta. És mikor később megjött a kedve hozzá, megállapított magában valamit: azt, hogy irtózott az egyvégtében egymásmellé sorakoztatott tények elbeszélésétől. Sohasem mondták meg neki, vagy legalább is csak szokványos és nem kielégítő módon mondták meg, hogy miért csináltak a népek háborúkat és forradalmakat, miért verekedtek az emberek, miért ölték egymást, miért békültek ki. A történelem összefüggéstelen drámák szövevénye volt, valami egyveleg, valami káosz, amelyben az értelem semmit sem tudott megkülönböztetni.
Csakugyan igaz-e, hogy úgy kell a gyermekeket történelemre tanítani, hogy ne értsék meg, és olyan módszerrel, hogy teletömjük emlékezetüket néhány adattal és néhány eseménnyel? Ez fölöttébb kétséges. Igazán nem lehetne más módszerhez nyúlni akkor sem, ha meg akarnák ölni bennük az érdeklődést. Mindenesetre eljön a kor és hamarosan eljön, amikor az ember szükségét érzi valami vezérfonalnak, amikor felébred benne a sejtés, hogy a hajdani emberek hasonlítottak a maiakhoz és az ő cselekedeteiknek épp olyan rúgóik voltak, mint a mieinknek.

Joachim von Kürenberg könyve Holstein Frigyesről szól, arról a titokzatos, különös életű férfiúról, aki közel negyven éven át hatalmas befolyást gyakorolt a Német Birodalom külpolitikájára és közben ismeretlen maradt a német nép előtt. Zseni volt a maga nemében, Bismark, Hohenloe és Bülow egyaránt „nélkülözhetetlennek” mondották és tettein keresztül az olvasó bepillantást nyer a politika kiismerhetetlen, titokzatos boszorkánykonyhájába.