Válogatott versek – költőjük előtt tükörkép. Olyan méghozzá, amelyet hosszú idő után pillantva tükörbe, meglepődve nézhet. Egy régi versem – idáigvaló pályám közepe tájt -testi arcommal esett ilyen találkozásomról szól: Ha ezt az arcot látom egy kirakatüvegben, se sirni, sem nevetni, köszönni volna kedvem.
„Változom” volt a címe. Minden változás együtt azonban az azonosság. Lelki, szellemi arcomra, a válogatott versek kínálta képre tekintve, ezt mondom: „Nem köszönök. Ez valóban én vagyok. A címet azonban, melyet e képnek szántam, meg kell változtatnom. Nem maradhat tizennyolc éves koromban írt kedves versemről Budai hegyek utcán. Maga a kép mást sugall. Nem viselheti egyedül a meghitt utcákat, ösvényeket, amelyeket kamaszkoromban róttam, s ahol betűmet rovom. Zaklatott évszázadunkban ezek fölé a zaklatottságot legtöbbször közvetve jelző -de mindig közvetlen tapasztalatokból fölsarjadó versek fölé egy másik, önmagában jelentéktelenebb költeményem címe kívánkozik: Beszakad az idős.” Mert mint valami tető” beszakadt többször is. S fenyeget is új és új beszakadással. Tizennégy esztendős koromban írt „Megint egy este” című versem még általában az idő múlásával szállt szembe. Hetykén és ma-is-irigylem biztonsággal szólván egy vitézről, aki fellőtt nyilával odaszegezi a szökni készülő napot az égre. Mikor ezt írtam, nem olvastam még a „Faust”-ot, a pillanat tartóztatásának monumentális hitvallását, Kosztolányi az idő tájt írhatta: „Ha nem tudnám, hogy meg fogok halni, soha egy sort nem irtam volna le”, s a jövőé volt még József Attila „Nagyon fáj” kötete, amelyben az a művész perelt az elmúlással”. De gyermek-fővel is éreztem és gyakoroltam, hogy nem a költő dolga ez: az elmúlással való perlekedés. S ha azóta meggondolttá kényelmesedtem is, és már nem általában az elmúlás el-len tiltakozom, csak a tartalmatlan múlás ellen, döntő különbséget akkor sem kell látnom ama kezdet-költeményem és a legutóbbiak között. Mert annak magamat-megszólító fő-panasza ez volt: „Hagytad, hogy a nap elmúljon fölötted.” Múlik a nap mindegy, hogy hogyan! S ha Történelem és Természet keserves rohanása az e kötetet záró „Bikasirató”-ban az élő hús tépését ismétlő domináns Témakör” látomásához vezet, akkor a tükörbe tekintő költő számára annak felismeréséhez is, hogy e pályaiv gyermekkori, a „Lapozgatom a vasárnapi számot” embernek ember elleni fenekedését elítélő soraitól törvényszerűen érkezett el a „Bikasirató”-hoz, mely az élőlényeknek élő-lények által okozott szenvedésével feszül szembe. Éppoly reménytelenül, mint az a bizakodó, napmegállítást álmodó kezdeti költemény? Nem hiszem. Ha az idill állandósí-tásáról mint valami álomról le kell is mondanunk, áhításáról, felidézéséről és az érte való cselekvésről nem. Amelynek talán ezek a versek is részei lehetnek.