NEM IS értem, egyáltalán hogy merészeltem ebbe belefogni” – fakadt ki egy alkalommal Kerekes György, amikor még csak félúton tartott a könyv megírásában.
Ha igaz, amit mindig is gondoltam, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szavak már elveszítették az értelmüket, akkor megértem a szerző kifakadását. Kerekes György azonban nemcsak arra gondolt, hogy általában milyen nehéz a zene szeretetét szavakba önteni, hanem arra is, hogy – noha zeneiskolát végzett és fiatalkorában zongorázott, sőt a Balaton partján annak idején még pénzt is kapott érte ő vég-eredményben építész, szociológusi képzettséggel kiegészítve, a rendszerváltás óta tervezőként botcsinálta, habár sikeres vállalkozó, aki ha tanulmányt irt is, de köny vet még soha. Tegyük azonban hozzá, hogy Kerekes György, aki 1999-ben rádiósnak is felcsapott, sikeres és közkedvelt műsorkészítőnek bizonyult. Két hosszú sorozatának címe magá-ért beszél: „Jazz portrék” és „A jazz történetének gyöngyszemei”. Mindkettő a Harmó nia Rádióműhely égisze alatt futott a Civil és a Fiksz Rádió frekvenciáján a fővárosban A,,Jazz portrék” később átlényegült kéthetenkénti, zenével bőségesen illusztrált igen népszerű előadás-sorozattá a budai Nyitott Műhelyben. Valójában tehát a szerző már kétszer is átgyúrta magát az anyagon, mielőtt hozzáfogott volna a könyv megírásához.
AZ OLVASÓ EGY TRILÓGIA első kötetét tartja a kezében.
Pallai Péter

1998-ban úgy hihettük, a semmiből tűntek elő, pedig akkor már több mint tíz éve muzsikáltak és öt lemez volt mögöttük. Mégis, a Rege-album egészen új színt hozott, új teret nyitott azoknak, akik addig csak a népzenét kedvelték vagy éppen ellenkezőleg: nem szerették, a felvidéki zenekarnak pedig elhozta a szűkebb szakmai berkeken kívüli ismertséget. Az azóta is zenekarvezető Szarka Gyula alapította Ghymes a szisztematikus népzenei gyűjtéstől, az autentikus táncházi muzsikától indult 1984-ben, s bár kezdettől játszottak feldolgozásokat, fokozatosan jutottak el saját, csak rájuk jellemző hangzásvilágukig, melyre azóta sem talált ki senki jobb kifejezést, mint ahogy a zenekar nevezi: Ghymes-muzsika. A szakma a világzene-kategóriába sorolja őket, de a Ghymes-muzsika ennél talán több: a Rege-Smaragdváros-Héjavarázs, a legutóbbi három album vonulatában a népzenei alapok mellett egyre erőteljesebb a szerzői jelenlét, melynek meghatározója a szintén alapítótag Szarka Tamás zeneszerzői és szövegírói munkája, olyan most már nyugodtan mondhatjuk: örökérvényű csúcs-pontokkal, mint a Bazsarózsa, a Tánc a hóban, a Vágyalku és a Héjavarázs.

Zenészek, ​újságírók és stúdiós szakemberek veszik górcső alá annak a zenekarnak mind a 16 eget rengető albumát, amelynek dalai 1973-ban kezdtek el dübörögni a dobhártyákon.
Első pillantásra talán úgy tűnhet, nem sok mondanivaló akad erről a bandáról, akiket minduntalan azzal vádoltak, hogy ugyanazzal az albummal rukkoltak elő. De hogy ez az elgondolás legjobb esetben is csak unalmasnak mondható, arra rögvest rájövünk, ha alaposabban a felszín alá tekintünk.
Pontosan ez a munkamódszer jellemzi Martin Popoff rockújságírót is. AC/DC-szakértőinek seregével egykori cselekményeket és mellékszálakat boncolgat, hogy megragadja az elmúlt négy évtized legemlékezetesebb és legnépszerűbb rock ‘n’ roll bandájának a lényegét.

„So ​many people rise and fall” – énekli Iggy a »Home«-ban, s ha valakivel, hát épp vele kapcsolatban igaznak érzik ezt a tündöklés-bukás mesét. Mert hát a Stooges-időszak után jött a nagy zuhanás. Állítólag. Mert miféle zuhanás az, amelyet olyan zseniális albumok fémjeleznek, mint az Idiot vagy a Lust For Life?
Jobban tesszük hát, ha hanyagoljuk ezt az „egyszer fenn, egyszer lenn” típusú megközelítést, mely egyébként is a mainstream-sikerekben gondolkodók sajátja. Ők azok, akik folyton azon sopánkodnak, hogy Iggy sosem „futott be” igazán. Valószínűleg soha nem is akart – az ő mércéik szerint semmiképp. S ha mégis lettek volna ilyen ábrándjai, alkatából adódóan alkalmatlan volt rá, hogy a fél világ kedvence legyen. Így maradhatott meg kevesek kisajátítható Jim Osterbergje.

A Misztrál együttes egyik alapító tagjaként, fotográfusként és a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj-programjának ösztöndíjkasaként 2020 őszétől 2023 tavaszáig felkerestem azokat az énekmondókat és verséneklőket, akik évtizedek óta ezt a hivatást választották, s a velük való beszélgetéseket rögzítve, képi portréjukat elkészítve válaszokat kerestem arra, hogy ki és miért foglalkozik a versek megéneklésével, mennyire volt tudatos és mennyire sorsszerű az ő pályája.

Apámnak, ​a rádiónak és a véletlennek volt köszönhető az is, hogy először hallottam rock and rollt. A Fater kereste a hullámhosszt épp, amikor egyszer csak éktelen sikításra lettem figyelmes. „Állj, Fater, várj! Maradj csak ott!” Little Richard énekelte a Long Tall Sallyt. Ezt akkor még nem tudtam persze, fogalmam sem volt, kit és mit hallok, azt viszont éreztem, hogy ez valami elképesztő. Hogy hasít az erő, és szétvet az energia. Tíz-tizenegy éves voltam, de nyakon vágott az a dal, a rock and roll tenyérnyoma rajta is maradt a bőrömön, néha még ma is viszket.