Wales legszebb természetvédelmi területének közepén, egy otromba kastély kertészeként éldegél roppant elégedetten Blott, a drezdai zsidógyanús lelencből avanzsált II. világháborús olasz bombázónavigátor, aki sohasem járt Itáliában, s egy kukkot sem ért olaszul, viszont navigációs hiba folytán Angliában lesz hadifogoly, s harminc éves fáziseltolódással szeret bele előbb a családfáját nem firtató angolokba általában, majd az úrnőjébe egyedileg. Úrnője, a Brünhilda-szerű Lady Maud szabadulni szeretne férjétől, Sir Giles-tól, aki egyrészt nem biztosítja számára a megígért örököst, másrészt trükkös módon szeretne maga is szabadulni a megunt asszonytól és a gyűlölt kastélytól: befolyásos parlamenti képviselő lévén, elintézi, hogy a kastélyon is átvezető autópályát tervezzenek a természetvédelmi területre: így ő bezsebelheti a kisajátítási kártérítést. Maudot pedig meg fogja ütni a guta. A szerelmes Blott és a walesi környezetvédelmi lobby azonban közbelép… A világhírű szerző ebben a (szintén méltán világhírű) regényében a szemforgató brit környezetvédelembe harap bele jókorát, s a csak rá jellemző mulatságos módon irtja ki a szereplőgárda egy részét, sőt majdnem magát az olvasót is, aki ha nem vigyáz, megfulladhat nevettében…

Az emberi közösség életének a „zaj” és a „csend” természetes következménye. Torzult szemléletre vezet, ha ezt a tényt nem fogadjuk el. A közösségnek nyíltan kell értékelnie minden társadalmi jelenséget. Ezért a társadalom egészének kötelessége, hogy a szabad vélemény-nyilvánítás jogát, sőt kötelességét biztosítsa, körülményeit ápolja, tiszteletben tartsa – és nemcsak humornézetben!

Bolonddá tett-e bennünket a bátyánk április elsején, ha beígért tréfája elmarad? Hogy lehet megcsókolni valakit anélkül, hogy megérintenénk? Mennyibe kerül egy negyven hangszóróból álló „hifi” berendezés? Milyen a „fair” szex? Mit mond a Tao, ha hallgat? Ha Raymond Smullyan a szerző, nem számíthatunk hagyományos önéletírásra. A rejtvényei és sakkfeladványai révén méltán világhírű, a magyar olvasók által is jól ismert és kedvelt, 1919-ben született mester egy személyben kiváló matematikus és logikus, sikeres zongorista, hivatásos bűvész, humorista és filozófus, akinek mindenről eszébe jut egy (vagy több) anekdota, vicc vagy rejtvény. A humor azonban csak az érem egyik oldala, azt is megtudhatjuk, miként vélekedik egy minden ízében eredeti gondolkodó az élet – és a halál – legkomolyabb kérdéseiről. A kötet végén barátok idézik fel korunk Lewis Carroljához fűződő legkedvesebb és legmulatságosabb emlékeiket.

„Tökét vakarja az ember ilyenkor. Már akinek van. Nekem például nincsen. Nagyon zavaró. Az utcán lőtte el egy rendőrgolyó, tévedésből.” A Szent Kujon megkísértése című kötet három csoportba elrendezett történetekből áll. Időbeli sorrendben első az 1960-as évek közepén a müncheni Új Látóhatár pályázatát megnyerő Hazatérés, utolsó a 2007-ben írt és megjelentetett Napló. A három csoportba osztott írások háromfélék. Az első csoportot rövid, többnyire komikus, illetve álomszerűen bizarr, abszurd történetek alkotják, a harmadikba valósnak érezhető történetek kerültek, amelyekben a kül- és a belvilág – a megírás módjában is – egymásnak ütközik és nem feloldásba szelídülő feszültséggel sejtet mai emberi bajt. A második csoportban három hosszabb szöveg-kollázs található. A téma mindhárom esetben más-más, de valós emberekre és helyzetekre utal, részben azoktól az emberektől származó szövegekkel. Egy felforgatott és kaotikusságában kozmikus távlatokba is villanó világ látomását keltik, hol Thököly korában, hol a 30 éves háború Németországában, hol 1953 tavaszán, amikor csaknem egy időben történt a Mount Everest megmászása és Sztálin halála. A Szent Kujon megkísértése történetei hol köznapi, hol humorosan bizarr, abszurd helyszíneket és helyzeteket jelenítenek meg, de mindig, akkor is, amikor távoli korokba viszik el az olvasót, a mi történeteinkről szólnak és keltenek eleven látomást. András Sándor 1934-ben született Budapesten. A washingtoni Howard University tanáraként dolgozott. Jelenleg Budapesten és Nemesvitán él.

„Dési János könyve éppúgy felidézi a régi és szerencsére velünk élő, alkotó nagyok emlékeit – Vitrayét, Friderikuszét, Szegváriét, és a sor még hosszan folytatható lenne –, mint a valamikori, elsüllyedt „kicsikéit”, a sajtó napszámosaiét, akikre már csak pár porosodó újságévfolyam és néhány tréfás anekdota emlékezik. Mik ezek az írások? Szórakoztató, vidám történetek, egyfelől. Móka és kacagás – egy egyáltalán nem vidám korból. Másfelől azonban kiadnak egy korrajzot a sajtónak arról a porladó korszakáról, amikor még nem létezett internet, Facebook. A hírekért, a riportokért meg kellett küzdeni, el kellett utazni, közel kellett menni – nem lehetett csak úgy összelopkodni az anyagot. S érdekes módon közben mégiscsak maradt idő fergeteges ugratásokra (hogyan hitessük el a kollégával, hogy mindjárt kilövik az űrbe), és az emlékezetes történetekből a szerkesztőségi mindennapok állandó tartozékává váló elbeszélések lettek. S ezek így, most kerülnek a nagyközönség elé. Ilyenek voltunk? Ilyenek is. Ráadásul elolvasni mindezt egyszerűbb, biztonságosabb és főképpen szórakoztatóbb, mint átélni. Bár – sokszor az is különös élmény volt…” Vágó István

Az orvostörténet és az orvoslás mindennapjai talán a leginkább bővelkednek a humoros eseményekben. Az orvos és a beteg sajátos kapcsolata önmagában is gyakran „termeli” a humort. A régi orvosi írások nyelve, gyakran naiv hite is sokszor mosolyt vált ki. A legendás professzorok esetei, mondásai, az oktatás és a gyógyítás gyakorlata számtalan derűs percet ad. – Kun Erzsébet a régi idők anekdotáit, aforizmáit, s a közelmúlt meg a jelen vicceit, humorban bővelkedő eseményeit fogta össze könyvében. Több évszázad humora kapott helyet művében, amelyet Köpeczi Boócz István derűs humorú grafikái egészítenek ki.

A mintául szolgáló Kis nemzethatározótól mi sem áll távolabb, mint az idegengyűlölet. Új sorozatunk sem akarja megutáltatni egyetlen szakma egyetlen képviselőjét sem. Ellenkezőleg. Az olvasó – reméljük – ez esetben is bírni fogja az adott mesterséget, tudomásul veszi jellegzetességeit, működési mechanizmusait, esetleges fonákságait. És talán elgondolkodik azon, hogy mások ugyanilyen szemüvegen keresztül vizslatják az ő szakmáját is. Kenneth Galbraith, a neves amerikai közgazdász szavai sok mindent megmagyaráznak a bankárokról: „Egy bankárnak nem kell népszerűnek lennie, sőt, egy jó bankárt egy egészséges tőkés társadalomban utálnak. Az emberek nem akarják a pénzüket egy mindenki puszipajtására bízni, inkább egy embergyűlölőre, aki tud nemet is mondani. Egy bankárnak azonban sosem szabad felületesnek, eredménytelennek, vagy csak egy picit is ostobának tűnnie.” Az még hagyján, hogy pénzesek és mogorvák. De meggondoltak, sikeresek és okosak is. Ez már tényleg elviselhetetlen. Máig a szociálpszichológia egyik – mindmáig tisztázatlan – rejtélye, hogy nincsenek bankárviccek. Az egyszerű nép körében hasonló népszerűségnek örvendő más foglalkozási csoportok tagjairól általában viccek ezrei szólnak. Gondoljunk csak a rendőrökre, az ügyvédekre, vagy az orvosokra, hogy a politikusokat és a szőke nőket ne is emlegessük. Van, aki szerint a bankárviccek hiányának az az oka, hogy a száraz pénzügyéréknek egyszerűen nincs humoruk. Ez a magyarázat azonban nem látszik kielégítőnek. Hiszen általában a rendőrök, az orvosok vagy a politikusok és a szőke nők sem éppen a humorukról híresek, és nem is azért szeretjük őket.