Waltari regénye az Újtestamentum világába viszi el az olvasót. Szemünk előtt elevenednek meg Jézus életének eseményei, érthető-érthetetlen csodák tanúi leszünk mi is, míg a Biblia rendkívül érzékletesen megjelenített tájait járva megismerkedünk mindazokkal, akik részesei az evangéliumi történetnek.

Elegáns lakásaikba mahagóni bútort kívántak az urak New Yorkban, Londonban, Párizsban a századforduló idején. A nemes fát otthonuktól messzire űzött, az igavonó baromnál súlyosabban kiszipolyozott indiánok termelik ki a dzsungel mélyén, kimondhatatlan szenvedések között. Kit apja adósságának ledolgozására, kit más okból adnak el a monteriára, ahonnan élve nem szabadulhatnak, mert újdonsült gazdáik, a féktelen kapzsiságú Montellano-fivérek, mindenre elszánt hóhéraikon keresztül – gondoskodnak róla, hogy adósságukat soha le nem törleszthessék. A caobafa kitermelésének leírása, az egész mexikói élet legapróbb részleteinek valósághű ábrázolása, vérbő figurák sokoldalú jellemzése teszi nagy élménnyé a könyvet az olvasó számára, aki szinte sürgeti a kifejtést: a megkínzott indiánok forradalmi kitörését. A végkifejlés azonban a Mahagóni-sorozat két befejező részében következik.

Egy totális diktatúrában ez rendjén való: az idő, a történelem nem is folyhat tovább, a földi üdvözülés bekövetkezte után az idő feleslegessé válik, hiszen a megváltottak közössége visszazökken az ősi állapotba, az örökkévalóságba, ahol – a dolog lényegéből fakadóan – minden viszonylat csak térbeli koordinátákkal határozható meg. A tér-idő viszonyok „átalakítása”, az „ősállapot” visszaállítása terén Európában az albániai diktatúra jutott a legmesszebb: az ország mindvégig terra incognita, vagyis olyan „zárt rendszer” maradt, mely a külvilág szemében csak markánsan körülhatárolt területi egységként szerepelt, melyen belül minden történés kizárólag a rendszer egyensúlyát szolgálta, és semmiféle kölcsönhatásban nem állt a környező, időben létező valósággal.