Születésének századik évfordulójára jelentetjük meg az első, igazán nagyvárosi költő, Heltai Jenő verseit. Szakítva a népieskedők korszerűtlen lírájával, a Modern dalokban (1892) egy sajátos nagyvárosi réteg, a pesti művészfiatalok világát eleveníti meg; a romantika és pátosz tagadását, az élcelődést és játékosságot, a könnyeden maliciózus szerelmet, a francia sanzonok szellemétől átitatott nagyvárosi portrékat. Kabarédalaival iskolát teremtett. Könnyed iróniája, dallamos verselése, újszerű, nagyvárosi stílusa felfrissítette a költészet nyelvét -meg-teremtve az igazi modern lira jelentős előz-ményeit. Nem véletlen tehát, hogy dalait nemcsak szavalták, hanem énekelték is, s szinte minden egyes új verse egyszersmind új szenzációt keltett.
Korai versei után viszonylag hosszú időn át nem ír verset, csupán színpadi játékaiba menti át költői fantáziáját, csillogó ötlet-gazdagságát. Öregkori lírájában a személyes érzések mellett már a más sorsúak iránti részvét, a háború és fasizmus elleni tiltakozás, a felszabadulást követte őszinte lelkesedés hangja is helyet kap. Ezek a költemények méltó befejezői egy olyan költői pályának, költői világnak, amelyben a jóság, a meleg emberi érzés mindig ott búvik a keserű fintorok mögött is; humanizmusa nem kötelező póz, hanem átélt, megélt emberi valóság.

1967-ben, július havában halt meg Füst Milán, a XX. század egyik legnagyobb magyar költője. 79 évet élt; költő volt, író és pedagógus. Drámái, regényei, esztétikai tanulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint költő alkotott – egész életműve lírájában sűrűsödik. Indulatának, szenvedélyének irtózatos izzása s a logikának, a lét teljes logikájának egymásra feszülő ívei; a groteszk-gyönyörűséges, félelmetes és megindítő víziók; a szélsüvítésnek és muzsikának sűrű, oldódó s újból és újból egymásnak feszülő szövevénye – minden érzékszervünket kielégítik. Izzásba hozzák a fantáziát és a gondolatot, kényszerítenek, hogy teljes énünkkel odafigyeljünk, és az összpontosított figyelemben teljes énünket éljük azonosulásra kényszerítenek, emléke-ket idéznek, és vágyakat valami után, ami maga a tömény lét, a boldogság; ahogy létezni még nem adatott meg emberfiának.

Ladányi Mihály korosztályának egyik legnépszerűbb költője, amit az elmúlt másfél évtizedben megjelent tíz verseskötete igazol. Népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy dallamos és jól csengő verseiben a konvenciókat bátran elvetve, hol indulatos, hol érzelmes-nosztalgikus, hol meg csúfondáros, hetyke vagy éppen játékosan groteszk hangon, de mindig közérthetően, legtöbbször a beszélt nyelv fordulatait fölhasználva fogalmazza meg legégetőbb gondjait és élményeit, akára magánéletből, akár a közéletből meríti is témáit. Költészete nem idillikus, inkább szókimondó és illúzióromboló, az anyagi javakért tülekvő törtetést, a szellemi elfásulást és betolakodást ostorozó. A magánéletben, a szerelemben sem tűri a hazugságot, a megalkuvást. EMberségre és tisztaságra vágyó igényessége, a dolgozóük ügye melletti elkötelezettsége és az önmagával szembeni kíméletlen őszintesége azonban a legindulatosabb kifakadásait is hitelesítik.
Jelen válogatásunk húsz év költői terméséből készült, és hű keresztmetszetet ad Ladányi Mihály érett költészetéről; nyomon követhetjük e kötet lapjain kialakulását, fejlődését és változásait, egy izgalmas költői pálya különböző állomásait.