Nem lexikon, de igazában nem is szótár ez – nem arra való, hogy valaminek utánanézzünk, hanem arra, hogy olvassuk, élvezzük – és közben okosodjunk. Például a tekintetben, hogy mire való a zongorán a pedál, hány fajtája van, és hogyan kell élni vele. A tudást első kézből kapjuk: Alfred Brendeltől, korunk egyik vezető zongoraművészétől, aki mellesleg kitűnő író is. Sok ilyen ismerős dologgal találkozhatunk itt, zenerajongók, amelyekről talán még soha nem gondolkodtunk el alaposabban, pedig érdemes: például, hogy mióta éneklik ki a tenoristák a magas cét, és ez hogyan forradalmasította az egész operaműfajt; hogy mióta szokás tapssal megköszönni a zenei élményt, és hogyan változik a tetszésnyilvánítás módja; hogy mit jelentenek a rejtélyes KV, Hob, BWV vagy D betűk és a hozzájuk tartozó számok. Elmemozdító fejtegetést olvashatunk a pódiumon viselt frakkról és a zenekar ülésrendjéről, vagy beljebb hatolva magába a zenébe arról, hogy miért nyitott új fejezetet a zene történetében a híres „Trisztán-akkord”; hogyan fejeződik ki a zenében a sötétség; mit kell tudni a cadenzáról; mit jelent az, hogy „riff”; és egyáltalán, hogyan lehetne meghatározni azt, hogy mi a zene. A néhány oldalnyi szövegek tehát szabadon, a zene legtágabban értelmezett területéről vett témákat dolgoznak fel szórakoztatóan, a laikust és a zeneértőt egyaránt meglepve, olykor provokálva. A szellemes, könnyed, ugyanakkor valamennyi szerző esetében hatalmas háttértudást megmozgató írások eredetileg a Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcarovatában jelentek meg, szerzőik neves publicisták, zenetudósok, zeneszerzők, előadóművészek, költők. A sorozat címe – Zeneművészeti kisszótár – eleve sugallta a kötetbe gyűjtést. Eddig két kötet jelent meg németül, és várható a harmadik is.

I. Klasszikus zene
II. Romantikus és modern zene

E kötetnek nem is rejtett célja, hogy hozzájáruljon a magyar zenei élet egy nagy mulasztásának helyrehozatalához. Luigi Dallapiccola korunk egyik legjelentősebb zeneszerzője volt, de műveit – melyek ma már a világ minden részén a repertoár állandó tartozékai – alig ismerik Magyarországon. Dallapiccola egyaránt jelentős mestere volt a vokális és a hangszeres műfajoknak. Operák (köztük A fogoly, valamint a nálunk is televíziós filmre felvett Éjszakai repülés), oratorikus művek, különböző hangszeregyüttesekkel kísért dalciklusok, zenekari, kamara- és szólóművek jelzik alkotói útját és egyben sikerét. Dallapiccola a schönbergi dodekafónia alapján állt, de ezt a kompozíciós módszert mindig össze tudta egyeztetni az olaszságra jellemző széles dallamossággal. Nem véletlen, hogy egyik példaképe – akiről több kitűnő tanulmányt is írt – Giuseppe Verdi volt. Az 1974 tavaszán lefolytatott beszélgetésekben Várnai Péter Dallapiccola alkotóművészi és emberi arcképét igyekezett megragadni. A sors tragikuma úgy hozta magával, hogy ez a mintegy tíz órányi, magnetofonra felvett anyag lett Dallapiccola utolsó művészi önvallomása.

A keszthelyi születésű és Németkeresztúron nevelkedett Goldmark Károly (1830–1915) Bécsben való letelepedését követően jutott pályája csúcsára: itt komponálta hat operáját (köztük a világsikert hozó Sába királynőjét), máig gyakran hallható Hegedűversenyét és „Falusi lakodalom” alcímmel ismert Első szimfóniáját. A zeneszerző visszaemlékezései elsősorban e gazdag életút legfontosabb állomásairól számolnak be a nyomorban töltött tanulóévek, az 1848-as hadiélmények, a különböző színházi zenekarokban hegedűsként eltöltött évtized vagy éppen a Sába királynője keletkezéstörténetének részletes bemutatásával. Goldmark azonban mindemellett bőségesen szól külföldi utazásainak meghatározó élményeiről, valamint az őt neves kortársaihoz – Brahmshoz, Wagnerhez, Hans von Bülowhoz vagy Anton Rubinsteinhez – fűződő kapcsolatról is. Kötetünk nem csupán a zeneszerző emlékiratainak szövegét tartalmazza jelentősen korszerűsített fordításban, de illusztrációként egyszersmind gazdag válogatást közöl az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Goldmark-hagyaték különféle dokumentumaiból, és a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodó jegyzetekkel segíti az olvasót a bő egy évszázada elhunyt komponista visszaemlékezéseinek értelmezésében.

Ez a sorozat több feladat megoldását tűzte ki maga elé célként. Mindenekelőtt a múlt nagy jelentőségű magyar énekeseinek és hangszeres művészeinek akar emléket állítani, ébrentartani azokban az emlékezést, akik még hallották-látták előadóművészetünk nagyjait, s felidézni alakjukat és művészetüket azok előtt, akik már csak hírből, képekről és hanglemezekről ismerik őket. Az emlékezést szolgálja a kötetek komplex jellege is: a művészek életútját és művészetük értékelését egyaránt hangsúlyozó szövegrészt gazdag képanyag és hanglemezmelléklet teszi teljessé. Végül van a sorozatnak tanító célja is: a nagy énekesek és instrumentalisták művészetének elemző megvilágítása segítséget nyújthat a mai muzsikusoknak is.