A magyar folklórból sokak által népmesetípus, a rátótiáda, az anekdotikus elbeszélésmódba ágyazott képtelen történetek laza szálakkal összefűzött sora, melyet a vérbő humor, poénok, gegek, szójátékok és helyzetkomikumra épülő, a szó legszorosabb értelmében röhögtető tréfák özöne fűszerez. Regényében A rátóti legényanyában ezt a hagyományt eleveníti föl Schwajda György. Miként a cím is elárulja, a cselekmény egy „rátótiasan” képtelen alapötletből bontakozik ki: egy megesett ifjú, a falu aprajának-nagyjának egy emberként való tiltakozása ellenére sem hajlandó elvetetni magzatát, sőt az elképedt, dühös és szégyenkező rátótiak szemébe vágja, tegyenek bármit, ő minden körülmények között világra hozza gyermekét. Ekkora szégyent azonban az önérzetes, példamutatóan lokálpatrióta faluközösség nem tud elviselni, s bölcs elöljáróik – a tanácselnök, a párttitkár, a plébános és a nagyeszű iskolaigazgató – vezetésével lázas tevékenységbe kezd, hogy elűzze a világ közepe, Rátót fölé tornyosuló vészt…

„Nincs proletár humor” mondta bánatosan Lenin elvtárs – „csak rohadt burzsoá humoristák”. Ezért volt ugyancsak sürgős és szükséges az átnevelésük, vélekedett a szemináriumvezető elvtársnő az ünnepélyes megnyitón. Így lett hát e sorok írója szakképzett, okleveles bolsevik. Szorgalmasan igyekeztem spontánul felfakadó osztálygyűlöletet fejleszteni önmagamban, a párt elvetemült ellenségeinek irányába, és szeretni a Nagy Testvért, ahogy csak belefér. Igen, elvtársak, minden erőmmel igyekeztem kedvelni a Generalisszimuszt, csak valahogy nem ment a dolog. Talán az zavart, hogy munkahelyemen mindig zsolozsmáznunk kellett a Népek Napjáról: „Mert Sztálin a mu-hunka, és Sztá-hálin a bé-héke…”, daloltuk kórusban minden áldott reggel. Kissé idegesítő volt. Vagy humorista az ember, vagy vallásos. A kettő együtt nem megy, kérem szépen. Nem csoda hát, hogy amikor marxista-leninista szemináriumunk első éve a vége felé közeledett, azon kaptam magamat, hogy egyre kevésbé maradéktalan a tiszteletem a dolgozók államát illetően. „Kishonti elvtárs” – mondtam magamnak, amikor senki sem volt a közelben –, „ez a rendszer nemhogy megszabadította volna az emberiséget a problémáitól, hanem épp ellenkezőleg, intézményesítette a problémákat.” Akkoriban már cseppet sem szerettem a Nagy Testvért, sőt éppúgy utáltam, mint általában mindenki. Gyakran eszembe jutott a híradóban az a felejthetetlen május elsejei ünnepség, amikor is Joszif Sztálin összevissza csókolta a kis szovjet Lolitákat. Arra a következtetésre jutottam hát kedves elvtársak, hogyha valahol szívélyesen mosolygó népvezért látunk lelkes és aranyos kislányoktól körülvéve, ezt az illetőt lehetőleg azonnal fel kell koncolni, különben ő koncol fel mindnyájunkat, kezitcsókolom. Az ilyesféle gondolatok természetesen merőben elméleti jellegűek. A valóságban újságíró-kollégáimmal együtt feszes vigyázzban álltam végig a moszkvai atyánkat dicsőítő mindennapi zsoltárt, ahogy illett. Kétségbeesésemnek és csalódásomnak csak úgy adhattam hangot, ahogy az írók szoktak. Csöndes éjszakákon, két rendelésre készült antikolonialista mű között lefektettem hát ennek a reakciós könyvnek az alapjait…

Törvényszéki tárgyalás anyósgyilkosság ügyében. Bíró a tanúhoz: – Amikor látta, hogy a vádlott az ötödik emeleti ablakból ki akarja dobni az anyósát, miért nem sietett a segítségére? Tanú: – Mert láttam, hogy a vádlott elég erős ahhoz, hogy ezt egyedül is elintézze.

Ez a könyv hozzásegít, hogy ne gondolj ARRA! Keserű az édes kettes? Savanyú a szőlő? Zavar a fürdőszobában száradó férfizokni/női harisnya? A két szerelem között minden gondodat megoldja! Cathy Hopkins 69 jobbnál jobb tippel szolgál a volt, a leendő és a gyakorló szabadoknak. A szexpótlékok széles skáláját felvonultató kézikönyvben mindenki megtalálja az egyéniségének megfelelő elfoglaltságot, vagy ha mégsem, hát jót kacaghat a tréfás-bölcs tanácsokon és Gray Jolliffe szellemes illusztrációin.