„A szimbólum az antik görög számára a hitvallást jelentette. A századforduló embere, miután hiába várta a megváltást a természeti törvények tiszteletétől, újra a szimbólumokban keresett kapaszkodót. Általuk próbálta a szellem látható megjelenését mind jobban érzékelni, használni, építő energiákat meríteni belőlük. Ha most annak a kornak érzéki, sokszor fájdalmasan gyönyörű műveit akarjuk megközelíteni, ismét a jelképekhez kell visszanyúlnunk.” Ezt teszi könyvében a szerző, Szegő György is, amikor hatalmas művelődéstörténeti, néprajzi anyagot felvonultatva – az ausztráliai törzsi szokásoktól a zsidó misztikáig, a történelem előtti idők anyajogú társadalmától az egyiptomi mitológiáig – mutatja be mindazokat az előzményeket, amelyekre a szecessziós építészet motívumai visszavezethetők, amelyek visszaköszönnek a századvégi és századfordulós Budapest Lechner Ödön, Kármán Géza, Kollár József, Vidor Emil, Kőrössy Albert, Lajta Béla, Kós Károly és mások tervezte épületein, a temetői síremlékeken. A Kőmíves Kelemen balladájában is megénekelt emberáldozat, a befalazás rítusa él tovább az Erzsébet Nőiskola kerítésének leányalakjaiban, a Vakok Intézetének babafejű kilincsében, a Hermina úti falikút vízköpő szörnyében stb. Feltárja a szerző a sárkánydíszek, a tetődíszítmények, a lépcsők szimbolikus jelentéstartalmát: a sötétség és világosság erőinek küzdelmét, az anyagi és szellemi, a földi és égi világ kölcsönhatását. A szigorú keretek közé szorított, polgári civilizáció világával szemben a szecessizó újra felfedezte az ösztönvilágot, s az építészet is előszeretettel alkalmazta ennek jelképeit az oszlopokon, tornyokon, kupolákon. A teremtés-születés mítosz testesül meg a kupolák „köldökköveiben”, a szecessziós kapu- és ablakmegformálásokon. Egyetlen hatalmas ívű, magas szinvonalon megírt művészettörténeti esszé Szegő György kötete, amely rendkívül érdekes olvasmány nem csak azoknak, akiket a szecesszió művészete foglalkoztat, de minden művészeti érdeklődésű olvasó számára. Színes fotók, a könyvben szereplő épületek és síremlékek adatai, irodalomjegyzék, valamint két Budapest-térkép (egy századvégi és egy mai) teszik teljessé a három nyelvű, a magyaron kívül német és angol szöveget is tartalmazó, szép kiadványt.

Vár állott, most kőhalom – a Himnusz e sora jelzi pontosan a magyar várak helyzetét. A történelmi Magyarország legjelentősebb emlékei, Pozsonytól Munkácsig és Vajdahunyadig a mai határokon kívül esnek. A megmaradtak nagy része rom, és pusztulásuk nem a törökök rovására írható; a magyar „rebellió”-tól – mellesleg nem ok nélkül – tartó Habsburg-csapatok rombolták le, robbantották fel őket. Alig van néhány olyan ép műemlék, mint például a siklósi várkastély vagy a gyulai téglaerődítmény. A fotóművészet – Gink Károly szeme és objektívje – azonban mégis képes arra, hogy érzékelhetővé tegye a láthatatlant. Vargha Balázs művelődéstörténeti esszéje és az egykori metszetek pedig megmutatják, milyenek voltak a mai kőhalmok akkor, amikor várként őrködtek a körülöttük fekvő falvak népének biztonsága felett.

A hazai műemlékvédelem által nyilvántartott, mintegy tízezer épület között megközelítően hétszáz kastély és kúria élvez védelmet. A nem védetteket, az elmúlt évtizedekben sorsukra hagyottakat, az eltűnteket és lebontottakat is számba véve, ezernél több kastély és kúria sorakoztatható fel az elmúlt századok Magyarországának területén. Építtetőik, az egykori földbirtokos nemesség tagjai a rendelkezésükre álló eszközöknek, anyagi lehetőségeiknek és szellemi igényeiknek megfelelően emeltették otthonaikat. Ugyanilyen igyekezettel telepítették köréjük a nélkülözhetetlen parkokat is. Így történt ez szerte Európában, s ezért lett a kastély világi építészetünknek és a benne alkalmazott művészetek több ágának, a festészetnek, a szobrászatnak és az iparművészetnek kiemelkedő értéket felmutató emléke. A kastélyok mindemellett a művelődés otthonai is voltak, a gondolkodás, az irodalom és a könyvnyomtatás, a muzsika és a színjátszás terei, időnként pedig a politika, az európai és a hazai történelem és művelődés irányításának székhelyei. Kastélyaink így lettek a múlt beszédes tanúi. A következőkben rövid áttekintést nyújtunk arról, hogyan alakult századok folyamán a magyarországi kastélyok építészete. Ennek illusztrálására az Olvasó közel félszáz kastélyról talál könyvünkben fényképet és rövid történeti ismertetést. A bemutatottak természetesen elenyésző töredékét alkotják mindannak, ami a mai és az egykori Magyarország területén épült, ahhoz azonban elégségesek, hogy rajtuk keresztül betekintést kapjunk abba a több évszázados folyamatba, amelyben a kastély önálló épülettípussá fejlődött, építészete kialakult és virágzott.

A kastély- és kúriaépítésekkel magukból az épületekből kiindulva kezdtem foglalkozni. Érdekelt, vajon mit lehet kihámozni, milyen eredményekre lehet jutni az építmények műszaki jellegű vizsgálataiból nemcsak a kastélyok és kúriák műszaki kivitelezésére, építészeti megoldásaira vonatkozóan, hanem az egész tevékenységet illetően is. Vajon mit árulhatnak el az épületek az építtetőkről, az építési időszakokról, az építkezések gazdasági és társadalmi hátteréről, a kastély- és kúriaépítések indítóokairól, mennyiben igazolják a puszta tények, a számszerű adatok a művészeti, építészeti irodalom eddigi megállapításait és feltételezéseit? A kutatások meglepő eredményekhez vezettek! Kiderült például, hogy sokszorosan több kastély és kúria állott az általam vizsgált Pest, Heves és Nógrád megyében 1700 és 1850 között, mint amennyiről a szakirodalom eddig tudott. Ám az építési tevékenység mégsem volt olyan nagyszabású, mint amilyennek egyes művészeti írók feltételezik. Merő túlzás az országot behálózó kastélygyűrűről beszélni, különösen a XVIII. század első felében! A kastély- és kúriaépítések ugyanis a török kiűzése után még jó néhány évtizedig nagyon lassan indultak meg, Nógrád megyében majdnem csak a XVIII. század második felében. Viszont az a jelenség is tapasztatlható, hogy már a XVIII. század első évtizedeiben, tehát a gazdasági élet általános fellendülése előtt tudtak egyes – nem is nagy, hanem kisebb birtokosok jelentős tartalék tőkét felhalmozni meguknak, amelyből építkezésekre is futotta. Ugyanakkor megdőlt az a megállapítás, hogy a háborús konjunktúrák, a gabona jó eladási lehetőségei idején rohamosan megnőtt volna az építkezések száma. Éppen ellenkezőleg az derült ki, hogy a dekonjunktúrák éveiben, az inflációkat követő devalvációk után ugrott meg a kastély- és kúriaépítési tevékenység. A devalvációk tehát korántsem döntöték végső nyomorba a magyar nemesség egészét, de még nagyobb részét sem…

Ha valakire azt mondjuk: európai, akkor ez a tömör meghatározás nemcsak annyit jelent, hogy származásánál, lakóhelyénél vagy tevékenységi területénél fogva kontinensünkhöz kötődik. Tartozzék földrészünk bármelyik országa polgárainak sorába, legyen világnézeti felfogása, hitbéli meggyőződése, életforma- és hivatásválasztása eltérő vagy akár ellentétes egymással, a lényeges elválasztó elemek mellett megtalálhatjuk azt is, ami közös bennük, kifejezi az összetartozást. Az európai népek, csakúgy mint minden más földrészbeli, akarva-akaratlanul hordozzák közös múltjuk emlékeit, s él bennük a felismert felelősség- tudat kontinensük jelene és jövője iránt. Ez a múlt nagyszerű alkotásokat teremtett földrészünkön, ugyanakkor súlyos örökségtől is terhes. Egyszerre felemelő és lehangoló. Elődeink csatáztak és szövetkeztek, leigáztak és leigáztattak, végtelen történelmi perekben keresték valódi és vélt igazukat. Éltek verőfényben a történelem napos oldalán és tengődtek sötét árnyékában. Ránkhagytak páratlan kincseket, csodálatos műemlékeket, de birkózunk gondokkal is, amelyek már régen társadalmi orvoslatra várnak. Erről a múltról sokféleképpen lehet nyilatkozni és számot adni, csak egyet nem tehetünk: nem tagadhatjuk meg. Országaink, fővárosaink, kisebb és nagyobb településeink előélete, sorsa úgy kapcsolódik egymáshoz, ahogyan kontinensünk nagy folyóinak természetes áramlata s az Európát átfogó, immár emberkéz alkotta országutak érrendszere hálózza be földrészünket minden irányban.