E könyvben Teréz hozzánk is szól; mindenki számára van mondanivalója, üzenete. Ennek az üzenetnek a szolgálatában jelent meg ez a kiadás is. Célja az, hogy minél több emberhez eljuttassa a Szent lelki tanítását abból az időből, amikor küldetésének csúcspontját érte el. Ezeken az oldalakon az olvasó Kis Szent Teréz végrendeletét találja. Tapasztalat leszűrése és tanítás: hogy szenved, szeret és hal meg egy szent. Egy gyöngéd, de erős szent, aki nem fél konkréten a földön élni, családját és nővéreit szeretni. Egy belső derűben gazdag szent, aki a legnehezebb és legfájdalmasabb pillanatokban sem veszti el humorérzékét és tréfálkozik, hogy felvidítsa környezetét. Szent, aki életében szegény és olykor „kicsinyként” szenved. Szent, aki mindenekelőtt végtelenül szereti az Istent, meglepő bensőséggel élve át nap mint nap ennek az istenszeretetnek a melegét és aki hősiesen néz szembe minden nehézséggel. Az Utolsó beszélgetések üzenete realizmussal és optimizmussal teli üzenet, mely elsősorban azokat ragadja magával, akik szenvednek, de valójában mindenkit, aki él. Mindnyájunk osztályrésze, hogy a mindennapok folyamán átéljük az élet megpróbáltatásait és a hit próbáit. A szentek ugyanezeket a megpróbáltatásokat hősiesen, de főleg nagy és gyöngéd szeretettel viselik el. Lehet, hogy ebben fölénk emelkednek. De épp így árasztanak világosságot életünkbe.

A könyv Rabindranath Tagore indiai (bengáli) írót, költőt, bölcselőt, irodalmi Nobel-díj nyertest mutatja be, aki 1926-ban Magyarországon is járt, Balatonfüreden kezeltetve betegségét. Tárgyalja világnézetét, vallási nézeteit, és összehasonlítja a kereszténységgel.

Sólymos László Szilveszter OSB (sz. 1920. 02. 09.) 1937-ben öltötte magára a bencés ruhát. Teológiai tanulmányaiból négy évet végzett a római szent Anzelm pápai egyetemen, ahonnét tüdőbaja gyógyítására kellett hazatérnie. 1946-48 között a Bencés Rend kúszegi gimnáziumában majd az államosítás után 1950-ig ugyanott az állami gimnáziumban képesített hittanárként működik. 1951-ben az ifjúsággal való foglalkozás miatt mint államellenes szervezkedés szellemi vezetőjét életfogytiglan börtönre ítélik. 1956-ban a forradalom idején szabadul. 1957-59 között a Hittudományi Akadémián befejezi teológiai tanulmányait, és doktori disszertációját Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát (1865-85) szerzetesi és lelkipásztori működéséről írja. 1959-ben visszakerül Pannonhalmára, és a helyi Hittudományi Főiskolán liturgiát tanít 25 éven át; az Országos Liturgikus Tanácsnak alapító és mindmáig aktív tagja. Tanít még lelkipásztorkodástant, ökumenizmust, stb. Közben a rendi növendékek tanulmányi felügyelője is, a rendi Gyűjtemények gondozója, stb. 1984-88 között a budapesti Bencés Tanulmányi Ház igazgatója. A budapesti Hittudományi Akadémia levelező tagozatán kezdettől mindmáig tanít liturgikát. Az utóbbi években intenzíven foglalkozik egyháztörténeti és főleg rendtörténeti témákkal, ami igazában kezdettől kedvelt területe volt. Jelen munkájában monostora alapításának ezer éves évfordulója is ösztönözte a Szent István-kori remeték életének és kultuszának kutatására. Elsősorban a 19. századi tanító-nevelő munka és a szerzetesi élet feszültségek problémái érdeklik, valamint a 18-19. század magyar bencés élete. Nem annyira szaktudományos kutató, sokkal inkább olvasmányos hangnemben akar a múlt világába vezető lenni. Bízik abban, hogy – némi késéssel ugyan – még a millennium táján megjelenhet „Ezer év száz bencése” c. életrajzgyűjteménye.

„Amíg testben éltek a földön, azt igyekeztek megvalósítani, amit az angyaloknál láttak az égben: dicsőítették Istent énekeikkel, imádságokkal és ujjongó dalokkal.” (Gyöngyösi Gergely) „Egykor az úttalan erdőt járva-kutatva atyáink Sziklafalak mentén néhány kicsi házat emeltek, Szétszórt barlangok mélyét is jól kikutatták.” (Varsányi István) „A nép ajkán több más csoda is él, melyet ha leírnék, akkor unalmas volnék. Egyről azonban nem hallgathatok, arról amit Kapisztrán János mondott, amikor sokan látogatták meg Ferenc testvért: ” Ha valaki szenteket akar látni, menjen Nosztrára.” Ott biztosan most is sok testvér pihen a sírjában romlatlan testtel.” (Gyöngyösi Gergely)

A konstanzi zsinat ábrázolása a magyar történetírásban két kérdéskör köré csoportosítva mutatható be, az egyik az lehet: milyen összefüggés mutatható ki a zsinat és a magyar történelem között? Ehhez kapcsolódva a legfontosabb kérdés, ami foglalkoztatta a kutatókat a 19. század második felétől egészen a jelenkorig, az volt, hogy milyen szerepet töltött be a zsinat a magyar főkegyúri jog történetében. A másik lehetséges megközelítési mód ennél szélesebb spektrumú: milyen szerepet játszott a zsinat az egyetemes középkor történetében? A magyar történetírás erőteljes nemzeti jellegéből adódóan inkább az első kérdéskör vizsgálatának szentelt nagyobb teret, de örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy ugyan változó – a jelenkor felé haladva egyre növekvő – hangsúllyal ugyan, de végig jelen van a jelzett időszakban az egyetemes történeti indíttatású érdeklődés is. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a magyar történetírás sokszor emlegetett problémája az egyetemes történeti beágyazottság hiánya, vagy nem elégséges mivolta. A kérdéskör tanulmányozása arról győzött meg, hogy a konstanzi zsinat történetének vizsgálata során a magyar történetírás képviselői az egyetemes történeti szempontokat egyre elmélyültebben, megalapozottabban érvényesítették, és a folyamat jelenkori történetírásunkban is töretlen.

Miskolc város jelképéről, az „Avas-hegy” történetéről és településünk életében betöltött szerepéről egy évtizede, 1993-ban jelent meg monográfia. Negyedszáz szerző az Avas geológiájáról, növény- és állatvilágáról, műemlékeiről, az irodalmi és képzőművészeti életben történő megjelenéséről, vagy egykori vendéglátásáról éppúgy rögzítette ismereteit, mint az építész a lakótelepről, a pedagógus az iskoláról, vagy a szociológus a lakótelepi életről. A mindmáig alapmunkának tekinthető kiadványban összefoglaló írások jelentek meg a református, a zsidó, valamint a mindszenti római katolikus és evangélikus temetőkről. E kiadvány az akkor elkezdett munka kiteljesedett változatának, egy konkrét téma elmélyültebb kutatásának, az eredmények összegezésének is tekinthető. Az avasi templom és temetője, majd a későbbi korszakok templomai és felekezeti temetői – a szakmai szerkesztési szempontok adta szűk terjedelemben, de minden esetben – megjelennek az új Miskolc monográfiái köteteiben. Erezzük, hogy a temetők mindenkori világa és a mindenkori várostársadalom között szorosabb, mélyebb a kapcsolat, mint amit sikerül érzékeltetni. A monográfia is megfogalmazza annak igényét, hogy „gyökereinket” keresve, a mind mélyebbre ásás és látás nélkülözhetetlen (egyben kimeríthetetlen) forrásanyagát kínálják a kutatók számára a temetők, az érdeklődő olvasók számára pedig az ún. temetőkönyvek. Miskolc város temetőinek feldolgozását célul tűzve, 1999-ben sorozatot indítottunk. Az alkalmat a leégése utáni állapotából helyreállított Deszkatemplom felszentelése adta. A szerzők írtak a miskolci reformátusság XVI-XX. századi történetéről, a tetemvári „deszkatemplomok”-ról, s mások mellett a temetőről. A kötet szakmai arányai itt is megkívánták, hogy a város történetében kiemelkedő szerepet vállalt személyek életútját, síremlékét mutathassuk be, tehát a teljes temető áttekintésére nem volt lehetőség. 2000-ben és 2001-ben is megjelent – e sorozat második köteteként – a miskolci orthodox templomról és temetőiről, az itt nyugvó egykori jeles családok történetéről szóló kiadvány. Ez már temetőkönyvnek nevezhető abból a szemszögből, hogy minden emléket dokumentál (rajzban, fényképen, vagy írásban) és minden személyt bemutat, akinek sírkövét őrzi a templomkert.

A flamand misztika kiemelkedő alakjának, Jan van Ruusbroecnak (1293-1381) kötetünkben közölt három írása most jelenik meg először magyarul. Johan Huizinga könyvéből, A középkor alkonyából vált ismertté Ruusbroec a magyar olvasó előtt. Személyét már életében kivételes tisztelet övezte: összekötő kapocs volt a régi és az új között. Munkáiban egyrészt tovább élt a 13. századi szerzők misztikája, másrészt Ruusbroecot gyakran meglátogatta a groenendaali kolostorban Geert Groote, a késő középkor legnépszerűbb kegyességi mozgalmának, a devotio modernának az elindítója. Ruusbroec misztikája a korabeli nagyvárosban, Brüsszelben nyerte el formáját, itt írta a kötetben olvasható főművét, A Lelki menyegzőt is, míg a két kisebb traktátus groenendaali magányában keletkezett.

A XX. századi keresztény gondolkodók sorozat negyedik kötete két művet tartalmaz Luigi Giussanitól, a Comunione e Liberazione mozgalom alapítójától. A modern ember vallási tudatában rövid, érdekes elemzését adja az emberiség szellemtörténetének. Kiindulópontul T. S. Eliot egy verse szolgál, a szerző ehhez fűzi gondolatait. A két rész címét is innen meríti: Az emberiség hagyta el az egyházat? Vagy az egyház hagyta el az emberiséget? Különösen érdekes az idézetekkel bőségesen illusztrált könyvben, hogy kézzelfogható eszközül szolgálhat napjaink vitáiban is. A keresztény tapasztalat útján segít meglátnunk, hogy létezik válasz az embert feszítő problémákra: Jézus Krisztus személyében. Aki lassan, elmélkedve olvassa ezt a művet, megerősödhet abban az érzésében, hogy a teljes válasz az ember legmélyebb kérdéseire a kereszténységben lelhető fel. A gondolatmenet végén „módszertani” iránymutatást is kapunk: ha mindezt beláttuk, mitévők legyünk.

Yves Congar, a híres francia teológus könyve a II. Vatikáni zsinat után új lendületet kapott ekkléziológiában segít eligazodni. Az író – a zsinat egyik dogmatikai szakértôje – fôképpen a Lumen gentium konstitúció alapján elemzi mindazt, amit a katolikusok hisznek és vallanak az egyházról. Annak különbözô értelmezéseit (Isten népe; Az üdvösség egyetemes szentsége; Messiási nép) sorra véve segít minket, hogy „vallásosságunkat az értelem erôfeszítésének fényével világítsuk meg”. Az utolsó fejezetben számba veszi az ökumenikus mozgalom lehetôségeit és sürgetô feladatait. Ebben maga is tevékeny részt vállalt egész életében. A neves francia dogmatikus a zsinat elveit mindvégig következetesen érvényesíti, és különleges tisztánlátással, de nagy megértéssel és empátiával ír az egyház „emberi” hibáiról. A Szeretem az egyházat népszerûsítô jellege és a zsinat utáni évek érezhetô lelkesedése ellenére a szakértô tudományos igényével megírt mû, amit az imponáló részletességû jegyzetapparátus is bizonyít. A kötet – melyet Szabó Ferenc S. J. elôszava kísér – nélkülözhetetlen kiegészítôje a II. Vatikáni zsinat dokumentumainak.

Szerzőnk, a dogmatikának egyik legnagyobb szaktekintélye a német nyelvterületről, a tübingeni egyetem hallgatói száméta tartott előadásait bocsátja közre könyvünkben, tudományos igénye tágabb körű olvasóközönség számára. Az Apostoli Hitvallás, hitünk ősi rövid foglalata nyomán fejtegeti hitünk igazságait, választ keresve a mai ember problémáira s azzal a kitűzött céllal. hogy az hite erejében teljesebben bontakoztathassa ki emberségét. A ma eredetiben eddig tizenegy ki· adást ért el, és tizenkét nyelvre fordítottak le.