Én régi szép életem, mivé lettél? Valamikor, huszonkét hosszú évvel ezelőtt, még hadihajót dirigáltam. Őfelsége «Najade» hajója volt ez, amelyen a magyar tengerkutatók két ízben szelték végig az Adriát, D’Annunzio legkeserűbb tengerét. Odament az úszó hotel, ahová mi akartuk. Ott állott meg a lebegő laboratórium, s addig időzött, míg mi kívántuk. A magyar tengerkutatás a múlté, talán a távoli jövőé. Ez a halavány remény tengeti a «Najade» szárazrakerült utasait. Hajdan expedíciókat vezettem, a Tengerészeti Hatóság gőzösein bolyongtam be a tengert, ma, ha kátrányszagra szomjazom, legfeljebb a partról vagy parti hajóról nézhetem sóvárogva tükrét, de hálómat mélységeibe többé le nem ereszthetem. Bizony, keserű sors a tengerkutatónak elszakadni a végtelen víztől. Ha derűs emlékeimből olykor elő nem kapargálnék valamit, aligha is bírnám ki. Az olvasó itt kap egy marékravalót a tengerkutató visszaemlékezéseiből. A nyáron viszontláttam őt újra. A legkeserűbb tengert. Változatlanul ugyanaz. Úgy látszik, csak én változtam meg, vagy bennem valami, mert félig idegenül állottunk egymással szemben. Hosszan végig bámultam messze távlatain, szemem átfogta minden ösmerős zugát, megrezdültek bennem a régi hangulatok, hallgattam a nagyszerű melódiát, amit hullámai vernek ki a parti szirteken, szellői danolnak az árbocköteleken, de mégis úgy voltunk egymással, mint amikor az élete derekán levő férfi első ideáljával hosszú idő multán találkozik. Kár volt nekem oda visszamennem. Ami volt, elmúlt.

A nyugat – vagyis a görögség, az ókori Európának ez a vezető kultúrnépe – egészen Nagy Sándor keleti hódítóútjáig csak igen keveset tudott Indiáról. Amit Hérodotosz és mások Indiáról feljegyeztek, többnyire másod-, harmadkézből nyert értesülés volt és a perzsák útján jutott el nyugatra. A perzsák azonban jól ismerték Indiának északnyugati részét, hiszen birodalmuk, legnagyobb kiterjedésében, egészen az Indus folyamig nyúlt és perzsa népcsoportok, a zarathusztrai vallással együtt, az Induson túlra is beszivárogtak. Perzsa emlékek tanúskodnak erről az északi Pandzsábban is, pl. a taxilai ásatásokkal napvilágra került romvárosban. Az ókori nyugat, amikor «Indiáról» beszélt, voltaképpen csak az Indus folyó környékét és az ettől keletre elterülő síkságot, vagyis a mai Pandzsábot értette e név alatt. India: az Indus folyam vidéke. Még Nagy Sándornak is csekély fogalma volt arról, hogy amikor – véleménye szerint – «meghódította Indiát», tulajdonképpen csak India egy igen kicsiny részét látta s ennek az aránylag kis területnek is csupán töredékét vetette uralma alá. Számára is mindössze az Indus folyamon túl fekvő ország jelentette Indiát és csak utódának, Szeleukosz Nikátornak követe, Megaszthenész adott hírt elsőül India távolabbi tájairól. Megaszthenésznek töredékekben fennmaradt munkája az első, nyugati embertől eredő leírás Indiáról, illetve Indiának északi részéről. Az északnyugati terület, amelyről ebben a könyvben beszélünk, később kapta perzsa «Pandzsáb» nevét. Ez a szó «öt vizet», «öt folyót» jelent.

Ez a könyv kínai-turkesztáni és legbelsőbb-ázsiai régészeti és földrajzi kutatásaimat beszéli el, tömör foglalatban. A küzdelmes vándorutakon töltött évek azokon a kevéssé ismert, nehezen hozzáférhető tájakon, a természetadta nehézségek minden megpróbáltatása mellett is életem legboldogabb emlékei maradnak. De még serényebb munkában teltek a három belősázsiai kutató-út bőséges tudományos eredményeinek feldolgozására fordított hosszú-hosszú esztendők. Az első két utazás történetét útleírás alakjában írtam meg annak idején. A három utazás tudományos eredményeit részletesen tárgyaló művek tizenegy vaskos negyedrét-alakú kötetre terjednek. Úgy érzem, ezekkel a könyvekkel leróttam kötelességemet. De a Ruins of Desert Cathay kivételével valamennyi itt említett kiadvány régóta elfogyott már s drága pénzen is nehezen szerezhető meg. A belső-ázsiai kutatásokkal összefüggő utolsó munkámnak is végére érve, 1928-ban szabad voltam, hogy a régészeti kutatás új munkaterei felé forduljak, Ázsia délibb tájain. De a Belső-Ázsia sivatagjaiban és hegyei közt átélt gyümölcsöző esztendők emléke elevenen él ma is emlékezetemben s éppoly kedves nekem, mint valaha.