„Az életrajzi irodalom, függetlenül a bemutatott hős szerepétől, mindig korkép is, jellemkép is. Az életrajzíró egyidejűleg törekszik arra, hogy megragadja azokat a körülményeket, amelyek egy adott történelmi személyiség jellemét formálták, s azokat a történeti tényezőket, amelyek tetteit motiválták. A történelem menete segíti végül a cselekedetek megítélésében. Bizonyos mértékben ugyanezek a szempontok érvényesülnek akkor is, ha olyan személyiség alakját akarjuk megrajzolni, akinek tettei nem voltak történelemalakítók, akinek szerepe valójában a magánéletre korlátozódott, de utólag mégis társadalmi jelentőségűvé vált. Cselekedeteinek hatása morális síkon érvényesült, s így alakjának megörökítésében is szükségképpen az erkölcsi ideák kaptak hangsúlyt. Ilyen volt Árpád-házi Szent Erzsébet is, akinek története önmagában alig több, mint korának számos asszonyáé, s életének kétségkívül kivételesnek számító mozzanatai sem teljesen példa nélküliek. Ami egyedivé és egyúttal kimagaslóvá tette alakját, az valójában személyiségének rejtett, történeti adatokkal fel nem tárható jellegéből eredt.”

E könyvben Teréz hozzánk is szól; mindenki számára van mondanivalója, üzenete. Ennek az üzenetnek a szolgálatában jelent meg ez a kiadás is. Célja az, hogy minél több emberhez eljuttassa a Szent lelki tanítását abból az időből, amikor küldetésének csúcspontját érte el. Ezeken az oldalakon az olvasó Kis Szent Teréz végrendeletét találja. Tapasztalat leszűrése és tanítás: hogy szenved, szeret és hal meg egy szent. Egy gyöngéd, de erős szent, aki nem fél konkréten a földön élni, családját és nővéreit szeretni. Egy belső derűben gazdag szent, aki a legnehezebb és legfájdalmasabb pillanatokban sem veszti el humorérzékét és tréfálkozik, hogy felvidítsa környezetét. Szent, aki életében szegény és olykor „kicsinyként” szenved. Szent, aki mindenekelőtt végtelenül szereti az Istent, meglepő bensőséggel élve át nap mint nap ennek az istenszeretetnek a melegét és aki hősiesen néz szembe minden nehézséggel. Az Utolsó beszélgetések üzenete realizmussal és optimizmussal teli üzenet, mely elsősorban azokat ragadja magával, akik szenvednek, de valójában mindenkit, aki él. Mindnyájunk osztályrésze, hogy a mindennapok folyamán átéljük az élet megpróbáltatásait és a hit próbáit. A szentek ugyanezeket a megpróbáltatásokat hősiesen, de főleg nagy és gyöngéd szeretettel viselik el. Lehet, hogy ebben fölénk emelkednek. De épp így árasztanak világosságot életünkbe.

„Igazi apostolként tisztelték. Egy orosházi ember ekként dícsérte: „A mi Gyory tiszteletes urunk olyan, mint a jó bor: ha sokáig élvezi az ember, elbódul tole, s mindenre késznek érzi magát, de aztán gyakran megkívánja”. (..) Tiszta eszmény volt. Szerette ifjú és öreg, a magasabb kulturáltságú értelmiségi és a becsületes kétkezi munkás, az evangélikus és más gyülekezethez tartozó, a gazdag és a szegény.”

1951 nyarán a vádirat azt állította, hogy Grősz József kalocsai érsek elvállalta volna „az államfői tisztség betöltését és az átmeneti kormány kinevezését”. Az érsek naplója, amelyet 1944 őszétől vezetett, ekkor jutott az AVH kezébe, s csak nemrég került visszaadásra. Mely gondok foglalkoztatták az ország második főpapját a sorsfordító években? Milyen ember, milyen pásztor volt? Ezekre felel a Naplón sorain keresztül Grősz József, aki 1945 nyarán ezt írta XII. Piusz pápának: „országunkon egy baloldali kisebbség uralkodik, amely ugyan a nép nevében beszél és rendelkezik, de a nép megkérdezése nélkül”.

Sólymos László Szilveszter OSB (sz. 1920. 02. 09.) 1937-ben öltötte magára a bencés ruhát. Teológiai tanulmányaiból négy évet végzett a római szent Anzelm pápai egyetemen, ahonnét tüdőbaja gyógyítására kellett hazatérnie. 1946-48 között a Bencés Rend kúszegi gimnáziumában majd az államosítás után 1950-ig ugyanott az állami gimnáziumban képesített hittanárként működik. 1951-ben az ifjúsággal való foglalkozás miatt mint államellenes szervezkedés szellemi vezetőjét életfogytiglan börtönre ítélik. 1956-ban a forradalom idején szabadul. 1957-59 között a Hittudományi Akadémián befejezi teológiai tanulmányait, és doktori disszertációját Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát (1865-85) szerzetesi és lelkipásztori működéséről írja. 1959-ben visszakerül Pannonhalmára, és a helyi Hittudományi Főiskolán liturgiát tanít 25 éven át; az Országos Liturgikus Tanácsnak alapító és mindmáig aktív tagja. Tanít még lelkipásztorkodástant, ökumenizmust, stb. Közben a rendi növendékek tanulmányi felügyelője is, a rendi Gyűjtemények gondozója, stb. 1984-88 között a budapesti Bencés Tanulmányi Ház igazgatója. A budapesti Hittudományi Akadémia levelező tagozatán kezdettől mindmáig tanít liturgikát. Az utóbbi években intenzíven foglalkozik egyháztörténeti és főleg rendtörténeti témákkal, ami igazában kezdettől kedvelt területe volt. Jelen munkájában monostora alapításának ezer éves évfordulója is ösztönözte a Szent István-kori remeték életének és kultuszának kutatására. Elsősorban a 19. századi tanító-nevelő munka és a szerzetesi élet feszültségek problémái érdeklik, valamint a 18-19. század magyar bencés élete. Nem annyira szaktudományos kutató, sokkal inkább olvasmányos hangnemben akar a múlt világába vezető lenni. Bízik abban, hogy – némi késéssel ugyan – még a millennium táján megjelenhet „Ezer év száz bencése” c. életrajzgyűjteménye.

A magyar református egyháznak, tehát nem az egész ú. n. „magyar protestantizmus”-nak történetét veszi a következő lapokon az olvasó. Egyháztörténeti irodalmunkban elég ritka vállalkozásba fogtak e kötet írói. Mindeddig jóformán csak a kurucvilág egyik leghányatottabb sorsú, s aránylag rövid és szörnyen zaklatott életében mégis bámulatosan sok és nagybecsű irodalmi munkát végzett prédikátora, Debreceni Ember Pál (1660-1710) volt az, aki egy nagyszabású külön magyar református egyháztörténelem megalkotását tűzte ki egyik nagy tudományos céljául. Ezt a célt a legkedvezőtlenebb körülmények közt is úgy sikerült megvalósítania, hogy nevezetes műve (amely 1728-ban, Utrechtben, nem az ő neve alatt jelent meg), ha egészében rég elavult is, bizonyos pontokon máig nélkülözhetetlen a kutatás számára. Ami összefoglaló s az egész fejlődést áttekintő mű azóta megjelent ezen a téren, az, akár szűkebb, szaktudományos, akár tágabb olvasóközönségre számított, általában inkább magyar protestáns egyháztörténetet adott, vagyis a reformáció korában megszületett mindegyik magyar egyházalakulatnak a történetét, természetesen az írók saját vallásfelekezeti álláspontja szerint hol az egyik-, hol a másikfajta magyar, illetőleg magyarországi „protestáns egyház” iránt tanúsítva és ébresztve nagyobb érdeklődést.

A konstanzi zsinat ábrázolása a magyar történetírásban két kérdéskör köré csoportosítva mutatható be, az egyik az lehet: milyen összefüggés mutatható ki a zsinat és a magyar történelem között? Ehhez kapcsolódva a legfontosabb kérdés, ami foglalkoztatta a kutatókat a 19. század második felétől egészen a jelenkorig, az volt, hogy milyen szerepet töltött be a zsinat a magyar főkegyúri jog történetében. A másik lehetséges megközelítési mód ennél szélesebb spektrumú: milyen szerepet játszott a zsinat az egyetemes középkor történetében? A magyar történetírás erőteljes nemzeti jellegéből adódóan inkább az első kérdéskör vizsgálatának szentelt nagyobb teret, de örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy ugyan változó – a jelenkor felé haladva egyre növekvő – hangsúllyal ugyan, de végig jelen van a jelzett időszakban az egyetemes történeti indíttatású érdeklődés is. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a magyar történetírás sokszor emlegetett problémája az egyetemes történeti beágyazottság hiánya, vagy nem elégséges mivolta. A kérdéskör tanulmányozása arról győzött meg, hogy a konstanzi zsinat történetének vizsgálata során a magyar történetírás képviselői az egyetemes történeti szempontokat egyre elmélyültebben, megalapozottabban érvényesítették, és a folyamat jelenkori történetírásunkban is töretlen.

A spanyol polgárháborúban kétszáznégy piaristát öltek meg, közülük tizenhármat avatott boldoggá II. János Pál pápa. Ez a szám arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy a vértanúság nem abból áll, hogy valaki kiáll egy igaz ügy mellett akár az élete árán is. A vértanúság példája Jézus, aki a kereszten is imádkozott hóhéraiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” Az első vértanúban, Istvánban ugyanezt ünnepeljük: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” – imádkozta, miközben megkövezték. Más a hős, más a vértanú. Mindketten önfeláldozók, előbbre valónak tartják a köz vagy az igazság ügyét az életüknél. De míg a hős halálmegvető bátorsággal lép fel, a vértanú nem feltétlenül „halált megvetve”, inkább a félelmei ellenére bátran. A vértanú nem keresi a bajt, a hősnek viszont életeleme a bajvívás. A hős példát nyújt, a vértanú áldozatából élet fakad. A hősnek az alkatából, a személyiségéből is adódnak a tettei; ezért is beszélhetünk hősiességről és hősies jellemről. Vértanúvá sem válhat az ember valamiféle készület nélkül, de mégis a vértanúság valamiféle csavar, fordulat egy élettörténetben; valami levezethetetlenül új, amely szervesen kapcsolódik ugyan az előzményekhez, de nem megjósolható végkifejlet. Inkább csattanó, poén, ami többre, magasabbra, valami abszolút újra nyitja meg a szemünket, az életünket.

A flamand misztika kiemelkedő alakjának, Jan van Ruusbroecnak (1293-1381) kötetünkben közölt három írása most jelenik meg először magyarul. Johan Huizinga könyvéből, A középkor alkonyából vált ismertté Ruusbroec a magyar olvasó előtt. Személyét már életében kivételes tisztelet övezte: összekötő kapocs volt a régi és az új között. Munkáiban egyrészt tovább élt a 13. századi szerzők misztikája, másrészt Ruusbroecot gyakran meglátogatta a groenendaali kolostorban Geert Groote, a késő középkor legnépszerűbb kegyességi mozgalmának, a devotio modernának az elindítója. Ruusbroec misztikája a korabeli nagyvárosban, Brüsszelben nyerte el formáját, itt írta a kötetben olvasható főművét, A Lelki menyegzőt is, míg a két kisebb traktátus groenendaali magányában keletkezett.