E könyv művelődéstörténetünk ritka, értékes darabja. Lapjain megelevenedik a törökkel, tatárral, Habsburgokkal viaskodó, egyezkedő, belső hatalmi harcokban vergődő Erdély XVII. századi története a maga színes kavargásában. Egy forró, gáláns és kalandos szerelem cselekményének háttereként – különös megvilágításban rajzolódnak ki a Rákócziak, Barcsayak, Apafiak korának politikai, diplomáciai és hadi eseményei s egyszersmind mindennapjai is. A fejedelmi udvar mulatságainak, vadászatainak, báljainak, lakomáinak bemutatása éppoly aprólékosan gondos és érzékletes, mint a köznép szokásainak, viseletének, erkölcseinek érdekes ábrázolása. Történetét, műfaját, „íróit” tekintve is szokatlan művel találkozhat ezúttal az olvasó. Két név szerepel a kötet élén: Bethlen Miklós, a régi magyar próza kivételes remekének, az Önéletírásnak szerzőjéé, s Dominique Révérendé, akiről a történetírás is csak annyit tud, hogy XIV. Lajos ágense volt Erdélyben, s személyesen ismerte Bethlent. Köpeczi Béla kiadásunkhoz írt tanulmányában bebizonyítja, hogy a könyv valójában Révérend abbé tollából született, aki Bethlennel kapcsolatba került s tőle nem kevés tájékoztatást kapott a korabeli Magyarország és Erdély viszonyairól. Révérend egyszerre akar szépíró és emlékíró lenni. Így érthető az is, hogy az Emlékirat műfaját tekintve felemás, az olvasmányosság érdekében a történetileg hű és tárgyilagos leírásoknak, visszaemlékezéseknek divatos presziőz szerelmi regény szolgál keretül. Ezzel együtt a mű a francia-erdélyi diplomáciai kapcsolatok egyik forrása is. Végül kalandos a kiadás története is. 1736-ban Amszterdamban, majd Rouenban jelent meg először franciául, magyarul pedig 1804-ben részlegesen, majd teljes egészében Toldy István fordításában 1864-ben. Azóta – érdemtelenül – már-már feledésbe merült, csak a szakemberek ismerték. Új – utószóval, jegyzetekkel, korabeli metszetekkel ellátott – kiadásunkat Toldy István szavaival ajánljuk az érdeklődők figyelmébe: Óhajtjuk, „hogy e történelmi kútfő, mely egészében egy kor-, sokban szemtanútól, sőt szereplőtől származik, a regényes epizódok dacára, de melyek a komoly képre kellemes fénysugarakat hintenek, szíves fogadtatásban részesüljön.”

Kivételes alkotást tart kezében az olvasó: egyetlen, méghozzá lebilincselően olvasmányos kötetben az emberiség történetét, a kezdetektől úgyszólván napjainkig. A könyvet szerzője huszonéves ifjúként, néhány évvel a második világháború kitörése előtt írta, s bár azóta több ízben (legutóbb 1998-ban) kiegészítette, a lényege változatlan maradt – az időrendiség, a politikai történések szálaira felfűzve elénk tárja civilizációnk fejlődésének minden mozzanatát. Hogy művét elsősorban az ifjabb korosztálynak szánta, ne tévesszen meg senkit, életkortól függetlenül mindenki kedvét lelheti benne, akit csak egy kicsit is érdekel a történelem. E. H. Gombrichot a könyv megírása óta eltelt évtizedek nemzetközi hírű tudóssá, sokmilliós példányszámban megjelent művészettörténeti munkák szerzőjévé tették, ez a műve azonban a többi között is kivételes értékű.

Vallomásait latinul írta 1716-19 között a grosbois-i kolostorban, majd Törökországban (Jenikőben fejezte be). Részint a hivatalos egyházi felfogással, a pápaság és a francia udvar világával szembenálló jezsuita irányzat szellemében fogant alkotás: vallásos elmélkedéssel átszőtt, igen őszinte, néhol szenvedélyes, másutt fájdalmasan megnyugvó hangú önvallomás egész életéről (kivéve az Emlékiratokban megírt éveket). Emlékiratait 1716-ban alkotta meg. Politikai irat, mely azonban tele van személyes vonatkozásokkal. A korabeli önéletíráshoz hasonlatosan megírt visszaemlékezések 1703–1711-ig, a magyar határra való megérkezésétől az ország elhagyásáig terjedő évekről adnak hű képet. Elemző, dísztelen stílusát erős érzelmi hatást keltő elemek szövik át: egy-egy részlet szinte novellaszerű alkotás (a megérkezés leírása, az első vereség hírére kétségbeesett parasztok messzehangzó jajszavának felelevenítése stb). Szépírói erényekben gazdag részletek jellemzik e kortörténeti dokumentumot.